Varg Vikernes - Pogányság

(Magyar nyelvre fordította: Kiss Ákos)

Pogányság: I. Rész – Az ősi vallás

Sok európai etnikumú személy tart attól, hogy magát pogánynak nevezze, jóllehet szívesen tenné. Sok egyéb mellett a fő oka ennek az, hogy manapság „annyi mocskos füves hippi van, akiknek a kinézete is alávaló” (idézve egy barátomtól), hogy inteligens emberek egyszerűen nem akarják magukat összefüggésbe hozni ilyen alakokkal.

Norvégiában pont én vagyok az egyik oka annak, hogy az emberek nem akarják magukat pogányoknak nevezni, sőt néhányan közülük kampányokat is szerveztek ellenem, hogy ezáltal megvessenek és a közös pogány mozgalomból kirekesszenek, ám ironikus módon ezek az emberek, akik nem akarnak velem kapcsolatba lépni nem mások, mint azok a koszos, gangja szívó, szabad szerelmet hirdető hippik, akik a másik oldalon állva másokat visszarémisztenek attól, hogy önmagukat pogányoknak nevezhessék.

Néhány hiszékeny lelkű azzal érvel, hogy nekünk vitatkozás helyett ki kellene békülnünk és közös célunkért kéne harcolnunk. A probléma ezzel természetesen az, hogy nekünk korán sincsenek közös céljaink. Én nem azért használom a pogány kifejezést, mert bocsánatra lenne szükségem a marihuána használata miatt, vagy, hogy egzotikus ékszereket és ruhákat hordjak, illetve a szabadban szeretkezzek, és soha ne fürödjek. Nem azért élek e kifejezéssel, hogy a keresztény „Istent” „Istennővé” tegyem, s, hogy férfiakat gyűlöljek nők helyett, ahogy azt látszólag a Wiccások teszik.

A probléma az, hogy a pogány kifejezés igen tág fogalomnak számít. Bizonyára a „keresztény” kifejezéssel is összehasonlítható. De ki is valójában egy keresztény? Nos, ebbe beletartozik a Biblia összes magyarázata, valamint tucatnyi verziója a kereszténységnek. Magának a Ku Klux Klannak a tagjai is keresztények! Az ámik, Jehova tanúi, jezsuiták, szabadkőművesek, gnosztikusok és megannyi más csoport. Ők mindnyájan „keresztények” és meg vannak győződve róla, hogy az ő verziójuk az „igazi” kereszténység. Az egyetlen, ami összeköti őket az a Jézus „Krisztus” iránti hódolat, amiben nem tudnak dülőre jutni az az, hogy valójában ki vagy mi is volt Jézus?

Ahogy a keresztények hitüket a héber mitológia alapján építették fel (ó és újtestamentum), addig a pogányok minden hitüket az európai mitológiára alapozták. Néhány álláspont ezek közül azt állítja, a másik verzió csupa badarság, de ki tudja, hogy mégis melyik? Vajon igazam van, ha azt állítom, hogy a pogányok, akik feltehetőleg abban hisznek, hogy Thor fent az égen lovagol és villámokat idéz bolondok? Vajon igazam van, ha azt állítom, hogy a füves hippik, kik magukat pogányoknak nevezik bolondok, akik semmit nem tudnak a pogányságról? Vajon igazuk van nekik, ha azt állítják, hogy én vak vagyok, aki a pogányságot csak a saját „ellenszenves rasszista gondolatvilágára” használja fel? Ki tudja hát eldönteni, hogy nekik vagy olyan embereknek, mint én igazuk van?

Úgy gondolom, senkinek nem lehet teljes mértékben igaza a témát illetően, de vizsgálódhatunk, és egyre többet tudhatunk meg arról, hogy a pogányság mi is igazából és, hogy miről szól. A „pagan”, illetve „pogány” kifejezés a latin „paganus" szóból ered, amely egyszerűen „falusi embert” jelent. Az angol „villain" (gazember) szó eredetileg ugyanazt a kifejezést takarja: egy személy, aki falun vagy vidéken él. Az emberek azt gondolják ezt a kifejezést azért használják a pogányokra, mert a kereszténység először a városokban jelent meg, s az emberek vidéken még sokáig az ősi vallást használták, mielőtt őket is kereszténnyé tették– és egyidejüleg azóta gonosztevőnek is bélyegezték.

Egy másik teória szerint a „pogány” szó a görög „pagos” szóból ered, a kőszobor vagy a kora kőkorszaki kőtömb egy szakkifejezést jelent, mely azért került használatba, mert a pogányok rítusaikat kőszobrok környékén végezték, mint pl: Stonehenge, a teutonborgi erdőben levő sziklacsoportok, a régi Görögország kőtemplomai, menhir kőtömbjei észak-Európában stb. Nem tudjuk voltaképpen, hogy a „pogány” kifejezés honnan származik és mit jelent.

A másik fontos kifejezés az angolban pogányt jelentő Heathen szó. Ezzel a névvel a keresztények illették az észak-Európai pogányokat – az Atlanti Óceán mentén elterülő pogányok lakta településeken. Mindez annyit jelentett: „egy személy, aki pogányok által lakott területen él”. Nos, ez a kifejezés még kevesebbet árul el nekünk a pogány vallásról, mint a „Pagan” szó.

Az „Odinista” egy modern kifejezés, amivel már nem először foglalkozok, de az Ásatru (Æsirban hívő) szintén egy olyan megnevezés, mely a keresztény korszakból és maguktól a keresztényektől is származik. Ahelyett, hogy a héber „Istenben” hittek volna, inkább Æsirban hittek, mely az északi Istencsaládot jelentette, így őket a keresztények egyszerűen „Æsir hívőinek” hívták.

Tehát, milyen szót is használtak a pogányok valójában, vallásuk megnevezésére? Kezdjük ott, miért is kellett volna megnevezniük hitüket, ha egyszer ez volt az egyetlen vallás, amit ismertek, s ami az övüké volt? Japánban sem adtak annak idején az emberek nevet saját Shinto vallásuknak, mindaddig, amíg nem vált szükségessé saját vallásukat megkülönböztetni az idegen vallásoktól, mint a Buddhizmustól és Konfúciusz tanaitől. Nos, hát, miért is lett volna szükséges őseink számára vallásukat bármilyen módon is megnevezni? Amit mi ma Pogányságnak nevezünk, az számukra nem volt más, mint ősi tradícióik, szokásaik, misztériumaik összessége (titkos vallási rítusaikat beleértve). Skandináviában létezik egy megnevezés az ősi mágiai gyakorlatra, mely e meggyőződést erősíti. Ez a szó bizonyára a seið, mely a skandináv nők rituálmágiai tradícióját jelképezi. Az óészaki seið, mint szó norvég jelentéssel is bír, mely egyenlő a sed (norvég) szóval, amely nem mást, mint szokást jelent. Így hát mágiai szokásaikat egyszerűen szokásoknak hívták.

A varázsigékről szóló mondákat a régi Skandináviában galdr néven ismerték. Ez az úgynevezett hímnemű ágazata volt a mágiának, mely rúnákat és varázsformulákat foglalt magába, szóval senki se lepődjön meg rajta, ha a galdr szó ujjongást, illetve kiáltást jelent, mely szavak varázsformula és varázs énekként értelmezhetőek.

Ha vallási szokásaikat egyszerűen „szokásoknak”, mágikus dalaikat, pedig egyszerűen „mágikus daloknak” hívták, akkor miért kellett volna egy extravagáns nevet használniuk vallási tradícióik másik részére? Egyszerűen nem létezett eredendő neve az ősi vallásnak. Ezért döntöttem az mellett, hogy olyan gyakran, ahogy csak lehet ezt a vallást (* a pogányságot*) mindig csak „ősi vallás” néven említsem, hisz ez a legprecízebb megnevezés, amivel szolgálhatok.

Van egy másik jelentése is a „pogány” szónak, melyet még nem említettem meg, mely egy olyan név, amelynek semmi köze a zsidósághoz, vagy zsidósággal összefüggő vallásokhoz (a kereszténység, iszlám, júdaizmus egyéb formái).

Így hát a „pogány” kifejezéssel teljesen elégedett vagyok, ha önmagamat (* önnön hitemet, vallásomat) kéne körbeírnom (akkor is, ha ez vajmi keveset mond el saját valódi vallásomról), hiszen én nem vagyok zsidó és nincsen zsidó vallásom sem.

Ezen „pogányok” közül, akik azt állítják, hogy pogány vallásuk van, hitüket az ősi vallás keresztényi értelmezésére építik, s ez alapján bizonyára nem is az európai Istenekben hisznek, hanem a keresztények nézete alapján ismert istenségekben. Ezért nevetek az ilyen fajta „pogányokon” és érzem, hogy nekünk nincsenek közös céljaink, hiszen az ő vallási gyakorlataik nem többek, mint az ősi vallás utánzása, mely egy kiforgatott keresztény vallásnak tűnik, melynek egész világnézete és filozófiája abszolút keresztényi.

Annak az oka, hogy ezek a „pogányok” engem, s hozzám hasonló embereket annyira gyűlölnek és kampányokat szerveznek ellenünk, hogy ezáltal mozgalmukból eltávolítsanak és távol maradjanak tőlünk nem más, mint az, hogy ők is csupán a keresztények egy csoportját alkotják és nem képesek felfogni azt, amit mi ( az igazi pogányok) a világban teszünk, mondunk vagy éppen csak gondolunk. Ők nem tettek mást, mint, hogy keresztény vallási rendszerüket átkeresztelték, de ettől ők még mindig keresztények maradnak.

Ezentúl hozzátenném, hogy ahogyan a nők a középkorban és a történelem előtti időkben hordott ruháikban kinéztek, összehasonlítva a mai modern ruháikban levő kinézetükkel… hát azt kívánnám, hogy egyre több nő öltözzön rendszeresen úgy, ahogyan akkoriban, de sajnos a pogányság nem tud semmit tenni, hogy úgy öltözhessen, ahogyan ezt ősapáink tették. Az emberek szívesen tennék mindezt, csak éppen a pogányság nem teheti meg ezt. A „pogánynak lenni” kifejezés azt jelentené, hogy a „pogányok”, akik az ősi vallást gyakorolják olyan reakciós emberek, akik soha többé nem hordanak modern ruhákat, vagy, hogy őket ez teszi pogánnyá, hogy ugyanolyan ruhákat hordanak, mint ősapáink? Nos, az egyetlen jelentéssel bíró ruházati jelkép a pogány misztériumokban a fehér ruha volt (mint az eredeti mikulás ruha, illetve a druidák estélyi ruhája volt), hisz az emberek nem vihettek semmi tisztátalant az isteni helyekre (és persze azért is, mert a fehér a tisztaság jelképe is volt egyben). A női kultusz képviselői szokásaikat gyakran meztelenül gyakorolták, hogy szükségszerűen ne ruhát hordjanak (hanem csak a fehér bőrüket).

Egy másik dolog, amely talán problémát jelenthet ezeknek a „mocskos, füves, szabad-szerelem párti hippiknek”, akik „pogánynak” nevezik magukat, s azt állítják, hogy pogány praktikákat űznek, az az, hogy a „fehér” mellesleg „bűntelent” is jelent. A régi pogányok megkövetelték, hogy az ember ne vigyen át semmi tisztátalant a wyrd-be („tiszteletbe”, mely a másik oldal egy megnevezése volt”), tehát csakis szüzeknek és házas nőknek, akik a férjükön kívül soha senkivel sem feküdtek le volt megengedett a „szokások” praktizálása ( más nőkkel való együttlét megengedett volt ebben a kontextusban, mindaddig, míg ők is Freya papnőinek számítottak, s azonos körből származtak). Így tudták a nők (és férfiak egyaránt) világos szemmel ( kék, szürke és zöld színű) Odin csarnokát átlépni. Ez nem egy olyan dolog, amit én találtam ki, mert „gonosz rasszista vagyok”, hiszen az északi mitológiában egyértelműen le van írva, hogy csak Jarl népének tagjai (világos szemű és bőrű gyermekei Heimdallnak) léphetnek be a Walhallába, Odin csarnokába. Senki mást nem fogadtak be, aki nem volt fehér ( azaz tiszta) az ő lelkében és vérében. Ezek után mond, mégis hányan élnek ezen úgynevezett „wiccások” és „pogányok” közül e szerint? Ezen nők közül (* akik magukat wiccásoknak vagy újpogánynak nevezik*) hányan szüzek, (vagy hányan feküdtek le csakis a férjükkel életükben) avagy hányuknak van világos szeme (hiszen „a szem a lélek tükre”)?

A férfiaknak nem volt megengedett, hogy megfigyeljék az asszonyokat, miközben ők vallási praktikáikat végezték, kivéve, ha nem vettek részt ők is egy misztériumban (ahogyan azt néhány Frey pap tette). Ezen misztériumok csakis a beavatottak számára létezett. A szertartásokat főként női feladatnak tekintették, s a nőknek és a férfiaknak is egyaránt eltérő szerepük volt a társadalomban, tehát a férfiaknak is meg volt a maguk harci kultusza, ahol saját szertartásaikat gyakorolhatták, (mint a harci felavatás, felszentelés) pl: a férfiak galdrjában, de ugyanazon szigorú szabályok vonatkoztak mindkettőre.

A nők azonban a mágia nagyobb hatalmú művelőinek számítanak, mert a férfiakat nem ugyanazon bölcsesség szerinti mágiai tudással megáldott teremtményeknek tartották, mint a nőket. A nők általánosan mondva értékesnek számítottak. Ha egy törzsből csak egy nő volt túlélő, akkor a törzs bukásra volt ítélve, mindegy hány férfi túlélő akadt mellette, de ha csak egy férfi volt túlélő néhány nővel együtt, akkor ő még mindig teherbe ejthette mindegyiküket ( és persze természetesen nem volt nehéz rávenni őket erre a tettre, hiszen minden férfi végeredményben egy disznó), hogy ezáltal biztosíthassák, hogy elegendő új gyermek születik. A gyermekek minden olyan társadalom tartóoszlopai, mely túlélni akar és fel akar épülni.

Így jutok el következő pontomhoz. A wiccások és más pogányok úgy tűnik nem képesek megérteni, hogy a földanya tisztelete, illetve ezen istenség mindenekelőtt egy termékenységkultusz volt, melyben a gyermekek nemzése és felnevelése (természetesen kiváló minőségű) volt a legfőbb feladat. Ezért keresték a Freya papnők saját köreikből  maguknak a legjobb férfiakat, hogy ők az ő Freya papjai lehessenek. A minőség volt a legfontosabb szempont és természetszerűen a legjobb férfi tudta nekik a legjobb gyermeket nemzeni. Ezért volt hát a kiválasztott Frey papoknak több feleségük. A beteg, gyenge, vagy más módon nem alkalmas gyermekek az erdőbe vettettek, hogy a farkasok áldozataivá váljanak. Mindezt nem azért tették, mert szegények, pénztelenek voltak, hanem mert természetes vallásuk ezt írta elő nekik.

És ez az a pont, ahol a modern „pogányok” beismerik, hogy ők bizony egyáltalán nem pogányok, mert azt hiszik, ez egy kegyetlen szokás. Ennek ellenére természetesen a pogány élet filozófiája a következő: csak az egészségeseket, erőseket, erkölcsösöket, jókat és szépeket hagyd életben. Csak a keresztények támogatják degenerált gyerekek világrajövetelét, akik csak genetikailag romlott lények, kik nem képesek igazán túlélni, és naggyá válásuk és önmagukat reprodukálása által csak hosszú időre tönkreteszik genetikai sajátosságainkat. Csak a keresztények gondolnak minőség helyett mennyiségre. Csak a keresztények gondolják, hogy szörnyűbb dolog egyetlen személyt megölni, mint, hogy ez az egyén egy teljes társadalmat megfertőzzön saját genetikai mérgével.

Ezen a ponton akadnak ki a „Wiccások” és egyéb anti Vargista (* Varg itt az ő ellene irányuló, őt gyülölő emberekre utal*) „pogányok”, mert ekkor esik le nekik a tantusz, hogy a rasszizmus egyáltalán nincs távol a pogány filozófiától. A fajnemesítés is bizonyára a pogányság körében fejlődött ki először. Így talán nem is tűnik olyan őrült dolognak, hogy „ördögi rasszisták”, mint én is a pogányságot ünnepeljük? Ó, de nem ám!

Odin Heimdallt küldte a Földre, hogy egy jobb emberi fajt hozzon létre. Első próbálkozása volt Trell (jobbágy), ám ő fekete bőrű, csúnya és buta volt, így Heimdall nem szánt figyelmet rá és továbbállt. Következő próbálkozása Karl (szabad ember) volt, kinek vörös-barna haja volt, s nagy és erős volt. Ekkor még mindig nem volt teljesen elégedett, így tovább próbálkozott. Ekkor végre létrehozott egy fiút, Jarlt (óészakiul EirilaR, angolul Earl) kinek világos szemei voltak, s mindemellett inteligens, szép és fehér bőrű (tehát európai kinézetű) volt. Heimdallnak sikerült egy olyan embert létrehoznia, aki elég jó volt Odinhoz és csarnokához és neki (de csak neki) megtanította az Istenek rúnáit (titkait) és a Walhalla megnyitotta kapuit az ő nemzetsége előtt. Az ő népe az egyetlen, aki át tud menni az Asgardba vezető hídon (avagy Æsir kertjén). A többiek kigyulladnak és kövekként hullanak le, ha lábukat teszik a Heimdall által őrzött hídra.

Ahhoz, hogy oda beléphessünk, mindenképpen Jarl népe közül valónak és bűntelennek kell lennünk, s mindemellett semmi tisztátalant nem vihetünk magunkkal és élőnek kell lennünk. Így hát mindegy, hogy mit mondasz, hiszen a híd őrzője úgyis tudja mindenre a választ (ő Heimdall a fehér Isten, vagy „télapó”, ahogy tetszik, s ő mindent tud a gyermekeiről), s ha megpróbálod őt becsapni, bizonyára meglepődsz azon, ami történni fog (lásd Artúr királyt és lovagjait). Tudjuk, hogy csak a jó gyermekek kaptak ajándékot Yule (*karácsony*) estéjén a télapótól, de a rosszak harisnyája nyírt kövek hamujával lett feltöltve (és ez a hamu minden, ami a rosszakból marad, ha megpróbálják átlépni a szivárvány hidat).

Ez a mitológia. Egy félreérthetetlenül rasszista tartalmú kinyilatkoztatás, melyet a mi elődeink hagytak hátra. Így hát olyan emberek, mint én „vakok” vagyunk, vagy netán visszaélünk őseink szimbólumaival és vallásával abban az esetben, ha rasszizmust propagálunk? Ki kéne hogy vettessek a „pogány” mozgalomból, csakis azért, mert olyan véleményeket nyilatkoztatok ki, melyek szemmel láthatóan ősapáink véleményével és vallásával áll kapcsolatban?

Úgy gondolom, hogy ezeknek a „pogányoknak” rá kéne jönniük, hogy ők végső soron egyáltalán nem pogányok, csupán – ahogy már mondtam- keresztények egy csoportja. Az ember nem lehet egyszerre pogány és antirasszista. Nem lehet pogány és homoszexuális sem egyidejűleg, sőt nem is tolerálhatja a homoszexualitást. Nem lehetünk pogányok, ha nem a fajilag legtisztább gyerekek létrehozását pártoljuk. Nem lehetünk pogányok úgy, hogy a „szabad szerelemben” hiszünk. Nem lehetünk pogányok, s egyidejűleg „humanisták” is, ahogyan azt a keresztények hívják.

Ha már a homoszexualitásról van szó, tudnunk kell, hogy a pogány filozófia más szabályokkal rendelkezik a nőkre nézve. A nőknek joguk van ahhoz, hogy eldöntsék kivel akarnak élni. A pogány asszonyok az ő Frey papjaikat, csupán a „kellemetlen” párosuláshoz használták, s csak akkor, ha gyermekek nemzéséről volt szó. Ezen kívül inkább társadalmuk más nőit részesítettek előnyben és mindez teljesen elfogadottnak számított. A különbség férfiak és nők között a pogány társadalomban más szavakkal nem jelentettek „elnyomást” a nők számára. A nőknek külön szabályaik voltak, melyeket követniük kellett, de ugyanígy külön jogaik is voltak – mert a férfiak és a nők különbözőek.

Az ember barna szemmel is könnyen lehet pogány, úgy is, hogy nem bűntelen, ám ez esetben nem gyakorolhatja a szokásokat és nem énekelhet mágikus énekeket, mindenesetre nem ebben az életben ( és mindez csak egy kis részét képezi a pogányságnak). Ebben az esetben csupán a következő életre kell várni, hogy a morális és genetikai követelményeknek megfeleljünk. Talán nem kapjuk meg ezt az állapotot azonnal a következő életben, de ha pogány az illető, akkor ez nem lehet gond, hiszen a pogányok az ember örök életében hisznek a törzsön belül. Ha meghalunk, azzal csupán egy kis idő kitérőt teszünk az életből azért, hogy megtisztuljunk, mielőtt ismét visszatérünk az életbe, amikor a törzsön belül új gyermekek születnek.

Ha néhány európai „genetikailag szennyezett” és pl. barna szemük van, akkor mindez néhány generáció alatt a rasszhiigénia által kiküszöbölődik. Olyanok, akik még nem léphetnek be a Walhallába, ők Þrúðheimrbe, Sessrýmnirbe vagy más isteni helyekre kerülnek, illetve természetesen Helbe (hisz halálakor mindenki meglátogatja Helt) (*Vikernes itt az alvilági Istennőre utal, akivel az ősi pogány filozófia szerint mindenki személyesen találkozik halála után. Az élet az Istennővel való találkozással válik teljessé*)

Ez a pogányság.

Még egyszer hangsúlyoznom kell, hogy jóllehet én skandináv neveket és skandináv mitológiát használtam referenciaként, ennek ellenére nem csak Skandináviáról és a skandináv népekről beszélek, csupán az ősi vallás skandináv verziójáról. Mindegy, hogy balti, római, görög, gall (vagy kelta, ha úgy tetszik), germán, szláv, finn (finnugor) vagy éppen skandináv, mi mindnyájan Jarl leszármazottjai vagyunk és mindnyájan részt vettünk egy koron az ősi vallás praktizálásában. Mindegy, hogy a fény (vagy éppen nyár) Istenét Baldrnek (jelentése a nap vége) hívjuk, vagy Bjelobognak (fehér Isten), illetve a(z) (őszi) sötétség Istenét Hoðrnak, vagy Czernebognak (fekete Isten), hisz mindez nem számít semmit. Mindegy, hogy az emberi termékenység Istennőjét Freyjának (szerelem) vagy éppen Afroditénak (hab, tajték), mert ennek sincsen jelentősége. Vagy éppen az ég Istenét Týrnek ( tisztelet, becsület), vagy éppenséggel Uránosznak (ég, égbolt), vagy Svarognak nevezzük.

Ha a keresztények azt állítják, hogy Bjelobog az úgynevezett „jó” és Czernobog a „rossz”, akkor ez egy kitűnő példája egy olyan keresztény magyarázatnak, mely végtelenül buta és ezen felül még téves is. A pogányságban nincsen „gonosz”, csupán természetes és szükséges oldala az életnek és a természetnek.

Ezen fejezet elolvasása után tudnod kell, hogy pogány vagy-e, illetve, hogy használhatod-e ezt a kifejezést önmagad jellemzésére? Én tudom, hogy pogány vagyok. Talán egy elrontott, s talán ravasz és megbízhatatlan, sőt még cinikus is, akár „Loki”, de akkor is egy pogány.

Varg "Loki" Vikernes
               2005. 01. 06

Pogányság: II. rész – A Szent Grál

A Szent Grálról szóló mítosz gyakran Jézussal és a kereszténységgel kerül összeköttetésbe, ám, mint majdnem minden egyes vallási mítosz Európában (és az európaiak által lakott helyeken bárhol a világban) ez is egy európai gyökerekkel rendelkező mítosz – tehát pogány eredetű mítosz.

Őseink annak idején imádkoztak a naphoz, mely Skandináviában (az ókorban) Sōwilō és Sunnōnnak volt elnevezve. A holdat, pedig, Mēnannak hívták, mint világunk legfontosabb Istenei, Istenségei. TīwaRhoz az égistenhez is imádkoztak, s az anyaistenhez Erþōhez is. A többi Isten és Istennő csupán hím és nőnemű átlényegülése ezen két ősi Istenségnek.

Az égisten három arca közül a legfontosabb az Istenek királya, WōðanaR. Ő a csillagok megszemélyesített ereje, illetve hatalma – a nappali napnak és az éjszakai holdnak egyaránt – és ő volt felelős azért, hogy a legjobb férfiak és nők kerüljenek vissza az égbe haláluk után. ÞunraR volt a megszemélyesített gravitáció, aki egyeb között az eső Földre való küldéséért volt felelős. A nedvesség, mely a felhőkben gyűlt össze, voltaképpen a gravitáció miatt tért vissza a Földre, s lehetővé tette ez által az emberek ültetvényeinek és növényeinek növekedését. ÞunraR más szavakkal a földművelés Istene volt. FraujaR Weiha néven is ismert, aki egy napistennő és egyben termékenységistennő is volt, aki a vetésért és aratásért felelt.

Sōwilō (a nap) nem hímnemű istenség volt, hanem nőnemű és Mēnan (a hold), aki nem nőmemű istenség volt, hanem hímnemű, ugyanúgy, mint WōðanaR vagy FraujaR, ám mindenekelőtt BalðraR, akik a napistenség hímnemű fajtáját képviselték, miközben a holdistenség női alakja Skaðō néven volt ismert. Más szavakkal szólva a fő csillagzatok (*nap, hold*) egyaránt hímnemű és nőneműek is voltak egyben. Őseink tudták jól, hogy a természet minden ereje voltaképpen egy hímnemű és egy nőnemű alakra bomlott, s ez miatt volt meg minden Istennek a női tükörképe. Jóllehet a hét napjai vasárnaptól szombatig ismeretesek voltak Sōwilō/Sunnōn napjaként (nőnemű), ), Mēnan (hímnemű), TīwaR (hímnemű), WōðanaR (hímnemű), ÞunraR (hímnemű), FraujaR (hímnemű), s  HaimaþellaR (hímnemű) néven, azonban BalðraR (hímnemű), Skaðō (nőnemű), Erþō (nőnemű), Frijjō (nőnemű), Sibjō (nőnemű), Fraujō (nőnemű) és Fergunjō (nőnemű) neveken is ismertek, jóllehet a legtöbb nap hímnemű nevén ismert, mindennek ellenére a hét legelső, legfontosabb és legszentebb napja a hétnek a nap nőnemű elnevezéséből származik.

A legszentebbnek tekintett ősi európai szimbólumok nem voltak mások, mint a horogkereszt és a trójai erődítmény, az égisten alakjai és körvonalai, illetve a nap, hold és más egyéb csillagjegyek szimbólumai. Az ősi szimbólum nőnemű alakja kissé más. A római történész, Cornelius Tacitus krónikái alapján tudhatjuk, hogy azon emberek, akik az első évszázadban észak-Európában (Dániában) éltek, egy NerþuR (Nerthus) nevű istenséget imádtak, aki a szent forrásoknál találtatott. Ez a rejtélyes NerþuR Skaðō házastársa volt. NerþuR és Skaðō a szent források, folyók és tengerek Istenei voltak. Tacitus NerþuRt Istennőnek nevezte, ám e kapcsolat női istensége Skaðō. E tévedés eredménye az a tény lehet, hogy mindkét istenség gyakran megjelent a ceremóniáknál, hiszen néha a hímnemű istenségek voltak a ceremóniák vezérei, néha, pedig a nőneműek.

Skaðō neve egyet jelent olyan kifejezésekkel, mint „fájdalom”, „árnyék” és „forrás” (az eredeti germán megnevezés skaþ). Őt Anduradīsnak is hívják, mert a növő és fogyó hold úgy néz ki, mint a kis égbolt és az ősi Skandináviában anduraR volt a neve. Amint tudjuk a holdfény képes bánatot (skaþ) vetíteni a gyenge lelkekre. A Föld árnyékától (skaþ) a holdat egy égboltnak láthatjuk, s a hold a szent forrásoknál (skaþ) volt imádva. Házastársa, NerþuR, ismert még AnduragoðaR néven is.

A holdkultusz a nők (papnők) rejtélyes és titkos kultusza volt, s hímnemű kísérőjük a pap volt (a papnők csoportjához mindig egy pap tartozott). A szent forrásokat, pedig az anyaföld méhének tartották. Még az Istennők is, akiket  dísirnek hívtak e szerepből kifolyólag más neveket kaptak, amelyekkel e kultuszt szolgálták. A dís szó a „tápláló emlő” és „anyatej” szavakkal fordítható az indoeurópai dhû és dheu alapján, ugyanakkor „Istennő” és „tiszteletre méltó nőt” is jelent. Ráadásul a holdceremóniák és napceremóniáikat a szent forrásoknál hegytetőkön vagy dombtetőkön tartották egy magaslat közelében, (innen származik a magas ünnep kifejezés (*e szó értelme németül értelmezhető leginkább, mely Hochfest-et azaz szó szerint magas ünnepet jelent*) mely gyakran egy női mell alakját vette fel.

A szent források a misztériumoknál voltak használatosak, azért, hogy a testet megmossák, megtisztítsák, s, ahogy azt tudjuk Fraujō minden évben újjászületik, ha a szent vízből megteremtődik (a nyári napfordulókor) a sok égő fáklya által, melyek a part mentén égnek, mint az ő „tűzből álló láncai” (Brísingamen). Csak a bűntelenek érinthették a szent vizet, s a skandináv mitológia elmeséli, hogy olyanok, akik a szent vizet megérintették, azok egyszerűen „fehérré” váltak. A szent vizek bűnözők kivégzésére is használatos volt, melybe belefojtották őket, s így ismét „fehérré” váltak, - mert a halál mindnyájunkat megtisztít – ugyanúgy, mint a víz megtisztítja a testet a kosztól. A tűz (nap) és a víz (hold) egyaránt életet adhat és megtisztíthat minket, ugyanakkor el is veheti életünket.

A szent forrást, mint életadót (az anyaföld méhe) tekintették, de tisztálkodási helynek (ahol a „fehér” szüzek tisztálkodhattak) és kivégzési helyszínnek is tekinthető volt. A szent források lehettek egyaránt tavak, folyók, vízesések, ám ugyanakkor mocsarak és kijelölt kútak is, de a szent üstöket is szimbolizálhatták. Szent üstre példa lehet a Halstatt vagon kerekekkel, harcosokkal és egy óriással, aki egy üstöt tart magasra a kezében. E hely körülbelül 700 évvel időszámításunk előtt lett feljegyezve és Halstattban (ha nem tévedek Ausztriában) találták meg. Ez a szent grál mítoszának eredete. Ez az emlékmű „megváltást” adott azoknak, akik elfoglalták őt, (tehát megtisztulást a halálon keresztül) és „örök életet” (a nők méhe, mely számunkra az ujjászületést teszi lehetővé). Ő kísérte el az embereket az Istenek otthonába AnsgarðaRba.

Mint mindig is a misztériumok lehetővé tették a férfiak és nők számára az Istenekhez való felemelkedést, de csak addig, amíg éltek. A beavatottak leutaztak Haljōbe a hold birodalmába, majd felutaztak AnsgarðaRba a nap birodalmába a három szent kúton át a szent hamufa gyökerei alatt. Felakasztották magukat a fára és testüket lógni hagyták. Csak a „fehérek” tudnak mindenáron életben visszatérni e beavatási folyamatból, mert csak a „fehérek” juthattak át sértetlenül a szivárványhídon az égben, s csak ők tudták túlélni WōðanaR isteni tüzében való háromszoros égési próbát. A tisztátalanok hamuvá égnek és holtan térnek vissza úgymond.

AnsgarðaRban találkozik a beavatott a herceggel vagy hercegnővel, BalðraRral vagy Īþundal, ahogy Hamupipőke a mesében, s egy isteni esküvővel egyesül vele (a régi görögök ezt eskatogaminak hívták). A rúnák (titkok) BalðraR vagy Īþund nyelvére vannak írva, s ezért mondjuk, hogy a titkok – avagy a megváltás, ha így tetszik – elsajátítódik, tehát a beavatott eltanulja őket, azáltal, hogy megcsókolja az istenséget. Ez az unio mystica; a pillanat, amikor a beavatott érzi, hogy egyesült az istenséggel. (* Varra itt arra utal, hogy a beavatott nemétől függ, hogy a hímnemű vagy a nőnemű istenséggel találkozik. A férfiak természetesen az isteni hercegnővel, Īþundal, míg a nők az isteni herceggel, BalðraRral*)

Semmi tisztátalan dolog nem létezhet a mennyei birodalomban, s csak Jarl népének leszármazottjai (a világos szemű, világos hajú, világos bőrű) fogadtatnak be, s tanulhatják el a titkokat. Csak Jarl törzse képes felemeltetni az Istenekhez az ősi misztériumok és a szent források segítségével. Régi európai vallásunk segítségével.

Szóval a keresztényeknek végeredményben igazuk van: a Szent Grál valóban megváltást és tisztulást hoz, de nem nekik… Arról nem beszélve, hogy a Szent Grált mi régebb óta ismerjük: hatalmát legalább 7000 éve használjuk; tehát a kőkorszak óta, kb. 5000 évvel azelőtt, hogy Jézus egyáltalán megszületett volna.

Ez egy orosz weboldal (www.burzum.org), ahol arról a tényről írtam, hogy ebben a mítoszban bizony semmi nincsen, ami a szláv mitológiával összeütközésbe kerülne. Ha a skandináv neveket felcseréljük a szláv nevekkel, akkor felismerhetjük, hogy a szláv mitológia megegyezik a skandináv mitológiával. A skandináv pogányság ugyanaz, mint a szláv pogányság, hiszen mi egy azon faj különböző népei vagyunk: Jarl törzséé. TīwaR ugyanaz, mint Svarog, (teremtő, égbolt); WōðanaR, ÞunraR és FraujaR egyet jelent Triglaffal (három arcú) Svarog az égisten három legfontosabb arca, s ezért egyezik meg  WōðanaR Svaroggal ( Svarog legfontosabb arca ő, - WōðanaR-, aki az Istenek királya); ÞunraR megegyezik Perunnal; FraujaR, pedig Velessel. FraujaR weiha néven is ismert, Veles, pedig Svjatevit néven, s mindkét név szentet jelent. BalðraR és HaimaþellaR megegyeznek Beloboggal, Dazhboggal, Koladaval és Ovsennel. Ahogy tudjuk, HaimaþellaR (Azaz a Mikulás) „fehér Isten” (Belo-bog) néven is ismeretes, s az ő trónja az északi sarkon van. Ezentúl Frijjō nem más, mint Lada és Velikaja Mater; Fraujō egyenlő Leiljával, Haljō Helával, AnsgarðaR, pedig Svarga stb…

Mindegy, hogy római, görögök, balti, gall, finnugor, szláv, vagy éppen skandináv, mert nincsen ezek között semmilyen különbség, különösképpen vallási szövegösszefüggésben nem. Minél közelebb jövünk Skandináviához (Skaðō szietéhez) illetve a Balti Tengerhez, annál tisztábbak az európai fajok, de persze mindegy, hogy hol élünk, vagy honnan származunk; minden „fehér”, beavatott, tiszta európai faj (Jarl népei) vendégül látatnak AnsgarðaRban (vagy nevezhetjük a következő neveken is - (Svarga, Troja, Ilion, Olimposz). Ők mindnyájan képesek, ugyanúgy, mint Hamupipőke egyesülni az Istenekkel (azaz teljessé válhatnak).

                                                                                                                                                                                              Varg "eretnek" Vikernes

Pogányság: III. rész – Az egy gyűrű

Hogyan tud egy az egyik gyűrűről szóló fikcionális történet J. R. R. Tolkientől annyi embert befolyásolni, s mégis mi köze van ennek a pogánysághoz?

Tolkien az angol és szász nyelvészet professzora volt, illetve ő egy etnikai európai ember volt, s jóllehet mindemellett katolikus is volt, ennek ellenére nyelvészeti tanulmányai erősen befolyásoltak voltak a pogányság által. Még, ha néhány keresztény ötletet fel is használt könyveiben úgymond – mint a „jó” „rossz” elleni harcáról szóló koncepció – mindemellett könyvei tele vannak pogány elképzelésekkel.

A „Gyűrűk ura” központi aspektusa az Egy gyűrű. Sauron maga írja egy vers utolsó versszakát a gyűrűre, mikor létrehozza azt:

Egy Gyűrű mind fölött,
Egy Gyűrű kegyetlen,
 Egy a sötétbe zár,
 bilincs az Egyetlen.

Ez nem más, mint egy rejtély, melyet, ha megpróbálunk megfejteni, akkor rájövünk, hogy az az egyetlen gyűrű, mely szolgává tesz, mely a sötétségbe űz, s mely minden életet megkötöz az az idő. Az időn át rabokká válunk, megtaláltatunk, nyilvánvalóan a sötétségbe üldöztetünk, s meg is kötöztetünk az idő által – és ez is csupán az idő kérdése, hogy mikor halunk meg és felejtetünk mindnyájan el, s senki nem menekülhet ez elől. Az időnek nincsen se kezdete, se vége, ahogy egy gyűrűnek sem. Az idő mindig továbbmegy, s Sauronnak szüksége van az idő e romlottságára ahhoz, hogy a világot sötétségbe taszíthassa. Az egyetlen személy a könyvben, aki sem a halál, sem az idő rabjává nem válik az Gandal a szürke. Ő voltaképpen meghalt, mikor Balrogot legyőzte, azonban mégis visszatért az életbe Gandalf a fehér néven.

Hozzá kell tennem, hogy a Gandalf egy olyan név, melyet a skandináv mitológiából jól ismerünk; Gandálfr, melyet „élénk manó”, illetve „mágikus manó” néven fordíthatunk. Az elf, pedig egy olyan szó, mely az óészaki alpt szóból ered („hattyú”, „örök”). Ő az ún. „lelkünk örök mágiája” kifejezés megszemélyesítése. Balrog szintén egy olyan név, mely proto-óészaki gyökerekkel rendelkezik. Ezen név nem ismeretes a skandináv mitológiában, azonban „tűzhatalom”, illetve „Tűzisten” néven fordítható (mint az óészaki Bálrok). Az alsóbbrendű törpék kapzsiságának köszönhető, hogy e tűzgyújtó a föld mélyéről felszabadíttatott.

A mitológia alapján az emberiség elveszítette halhatatlanságát, mert már előre látható volt, hogy számunkra meg fog hiúsulni az örök élet, vagy azért, mert nem voltunk elég tökéletesek hozzá, hogy ezt kiérdemeljük. Az emberek nemzedéke rá volt kényszerítve arra, hogy a Földön éljen, mert még nem érdemeltük ki, hogy az Istenek között élhessünk. Ezért küldte WōðanaR (Óðinn) HaimaþellaR-t (Heimdallr) AnsgarðaR-ból (Ásgarðr), hogy jobb embereket hozzon létre az Istenek véréből. Ő ezt meg is tette, s a végső és egyben legjobb eredmény Jarl népe lett. Az újonnan teremtődött emberi fajok nem voltak halhatatlanok, mint az óriások (akiket Klüpklopsz, Troll, vagy éppen Titán néven ismerhetünk), akik az első ember-elődöket képezték. Csupán Jarl népe nem volt elég tiszta ahhoz, hogy örökké éljen. De, ha az ember meghal, akkor a szent tűz (a nap) elfüstöli a hughr-t (a lelket), s ismét visszajuttatja a nap isteni birodalmába (AnsgarðaR). Ekkor újjászületünk, ha e tűzhatalmon (bálrog) keresztül megtisztíttatunk. Minden életben, melyet élünk eltanulunk valami újat, s egyre jobbak leszünk.

Mindaz, ami jó, megőrizzük, s a maradékot a tűz leválasztja rólunk; a nap által megtisztíttatunk. Végül, pedig Jarl törzse az Istenek között fog így élni az AnsgarðaRban.

Így tér vissza Gandalf a szürke, Gandalf a fehérként, miután Balrog által megöletik. Jobbá válik, miután a tűz ereje által megtisztíttatik attól a kapzsiságtól, mely az alsóbbrendű emberi fajtól származik. Jóllehet, mindnyájan meghalunk, mert nem vagyunk halhatatlan lények (elfek), azonban lelkeink (mágiánk) ettől még halhatatlan – mint Gandalf („mágikus manó”, „örök mágia”), s lelkeink mindig visszatérnek az életbe egy új testben, ha meghalunk.

Az egy gyűrű ismeretes rossz élet néven is, ahogyan az idő mindnyájunkat szintén rosszá (*elhasználttá, öreggé*) tesz. Nincs semmi olyan rossz tett az életben, mely ne köszönne vissza ránk. Ha elkövetek egy hibát, akkor életem végéig együtt kell élnem vele. Habár a nap (Balrog) lelkeinket megtisztítja, ettől még egyre nehezebb az életben tisztábbnak és bűntelenebbnek lenni. Ha koszossá válunk, a legtöbbször azt tudjuk megakadályozni, hogy még koszosabbá váljunk. Ugyanúgy, ahogyan egyre nehezebb és nehezebb hibáink terheit cipelni, s minél öregebbé válunk, annál nehezebb lesz Frodonak (a bölcs) a gyűrűt hordani, minél közelebb kerül a sorshegyhez (a vénséghez).

Frodo és a többi Hobbit nem más, mint bűntelen lények, de Frodo egyben bölcs is, ahogyan azt a neve is mutatja, - és természetesen bölcsebb és kíváncsibb, mint a többi Hobbit. Az egyetlen, aki őt e keresésben végigkíséri az Sam, aki „Sam, a bölcs” néven is ismert. Csak a bűntelenek és bölcsek álmodhatnak arról, hogy a sorshegyhez eljussanak, és a gyűrűt megzavarják/tönkretegyék. Kevésbé bűntelen lények, mint az emberek és a törpék még a legkissebb eséllyel sem rendelkeznek, s egy pillanat alatt megrontatnak. Az elfek (beleértve Gandalfot is) a halált már legyőzték a túloldalon. Ők már „fehérek”, miért is akarnák a rontás e gyűrűjét megérinteni? Azért, hogy ez által ők is megrontassanak? E helyett azt teszik, amit mi is tenni fogunk egy nap, s így a könyv végén elhagyják világunkat, hogy AnsgarðaRba, a tenger (tér) másik oldalán élhessenek.

A Hobbitok a bűntelenség példaképei, ők ugyanis még nem fajunk megrontott férfiai és női. A törpék olyan emberek, akik a kapzsiság által rontattak meg, míg az emberek olyanok, akik a hatalom (*hataloméhség*) által rontattak meg. Az elfek a felsőbbrendű embereket reprezentálják, akik a gyűrű által nem rontattak meg. Számukra Frodon keresztül a gyűrű több (*csábító*) alkalmat is kínál, azonban ők nem akarnak szövetségre lépni vele. Nem akarják megérinteni, hogy félelmükből kifolyólag ne tudják halhatatlanságukat elveszíteni. Arwen, egy elf szűz feladta halhatatlanságát, mikor Aragonnal házasságra lépett, hisz „beszennyezte” magát azáltal, hogy egy olyan tisztátalan lénnyel, mint Aragon, aki csak egy ember kapcsolatba lépett, egyesült. Ha ezt teszi, akkor nem lehet többé örök (tehát Elf). Egész Középfölde lassacskán egy megrontott hellyé változik, ahogy az elfek az mellett döntenek, hogy elhagyják azt, s a nyugaton elterülő nagy tengeren (a naplemente) átkelve egy másik kontinensre távoznak. Mégis, csakis az elfek képesek e utazást megtenni – az elfek és Frodo. Mivel ő az egyetlen gyűrűt a sorshegyen megzavarta / tönkretette – az élet romlottságát legyőzte és halhatatlanná vált. Valójában ez által ő maga is elffé változott.

Azért, hogy képesek legyünk AnsgarðaR csarnokát átlépni, a nap birodalmát, bűntelennek kell lennünk. Mindent tisztátalan, melyet a halállal magunkkal viszünk, porrá ég, s nem engedtetik be AnsgarðaRba. Csak a jó részünk marad meg belőlünk, csak a „fehér” részünk. Egy teljesen romlott egyed más szóval szólva megszűnik tovább létezni, mivel semmi nem marad belőle az után, hogy a nap leválasztott róla minden tisztátalant, miközben egy teljesen „fehér” egyed, úgyszólván sok csomaggal és tapasztalattal tér vissza új életébe, mert képes volt rá, hogy ezeket (tehát ezen csomagokat, tapasztalatokat) magával vigye AnsgarðaRba, amikor az azt megelőző élete végén meghal. Ha meghalunk, csupán a tiszta részeinket tartjuk meg, s elveszítjük a maradékot úgymond, s, ha újjászületünk, akkor csakis előző életünk tiszta részeit birtokoljuk ismét, a tudatalattinkba elrejtve – s ez által még jobb emberi lényekké válunk.

A holtak hajókon utaznak át a tengeren (ez azt jelenti voltaképpen, hogy átutaznak a Földet és napot összekötő téren) és az e hajókról készült képeket láthatjuk egész Skandináviában kőre vésett formában a kő és bronzkorból. Alapvetően őseink sírjai és gyakran hajóként voltak megformálva. Ezek voltak azok a hajók, melyek az őrök mágikus lelkeit – az Elfeket – a nap birodalmába szállították, ha ősatyáink meghaltak.

Ez a pogány cél; jobbá, bölcsebbé és ragyogóbbá válni, egyre jobban és jobban, olyanná válni, mint a tökéletes Istenek. Megtartani, ami tiszta, a maradékot, pedig elhagyni. Ez megmagyarázza azt is, hogy ősapáink a „hibás/fogyatékos” gyermekeiket miért vitték ki az erdőbe, hogy a farkasok martalékaivá váljanak, hiszen mindez voltaképpen nem játszott szerepet: hiszen lelkeik nem voltak romlottak, s így valamikor úgyis újjászülethettek (*egy jobb, egészségesebb testben, melyben nem lenne már szenvedés leélni egy életet a fogyatékosság árnyékában*). Így, hát valójában nem vesztettek ezzel semmit.

„Saruman a fehér” egy jó példája annak, hogy mi történik akkor, ha ezen biológiai törvényeket nem követjük. A könyvekben Hillment Orkokkal ötvözi, s így egy hadsereget szervez a fél-Orkokból, akik napközben ugyanúgy utazni tudnak, mint éjszaka. Ezen súlyos hiba miatt válik ő „Saruman a sokszínűvé” – és így ez által ő már többé nem „fehér” ( azaz nem tiszta és becsületes).

A fehér tanácsos, aki Saruman ún. elnöke volt, voltaképpen megfelel a beavatottak pogány kultuszának. A Vala név óészakiul valójában a pogány beavatottak összefoglaló neve. Ismerjük WōðanaR egyik fiának a nevét, melyet (óészakiul) Válinak, illetve Völinek (kiválasztott), akinek lakhelye Valaskjálf (a beavatottak lakhelye). Többes számban az ő neve Vala. Saruman volt „a fehér”, de végül „sokszínű” lett belőle, míg Gandalf „a szürke” volt, de „fehér” lett belőle. Ők egy kultusz részei voltak, kiknek a céljuk az volt, hogy „fehérré” váljanak, ahogyan vezérük Saruman is eredetileg az volt, mielőtt hibáit elkövette volna. Sarumnan összekeverte a fajokat, s ezért esett ki a kegyelemből, míg Gandalf, amiért Balrogot megtisztította, fehérré vált ő maga is. A szürkeség eltávolíttatott róla, s így minden, ami maradt az csak a fehérség volt.

Egy további példa a pogány ideológiára a „Gyűrűk urában” az a tény, hogy Aragonnak oly sokáig kellett száműzetésben élnie, mivel ősatyja – Isildur – egy olyan végzetes hibát követett el azzal, hogy elpusztította a gyűrűt, mikor lehetősége volt rá. Aragon, pedig mindvégig nyugtalan az miatt, hogy e gyengeség a vérében van. Míg ősatyáink a bűnözőket gyakran száműzték, addig Aragon mindezt saját akarata szerint tette meg, mert a világot nem akarta saját gyengeségével befolyásolni.

Ezek csupán példák arra, hogy a „Gyűrűk ura” mennyire pogány tartalmú is valójában, de persze ezen kívül még számtalan pogány szimbólum és ideológia található a könyvben. Tolkient bizonyára jobban áthatotta az európai pogányság, s az ő európai vére jobban befolyásolta (*művét*), mint ahogy azt ő katolikusként gondolta. Azonban mindenképpen azt gondolom, hogy e könyv egy érdekes példája annak, hogy a pogány ötletek, nevek, szimbólumok, s ösztönök hogyan képesek oly sok embert ösztönözni és közel vonni ahhoz, ami génjeinkben oly mélyen gyökerezik. Az is köztudott, hogy Tolkien azt akarta, hogy e könyv váljon Britannia mitológiájává, s az én szemléletem szerint ez nem is rossz ötlet. Nem nevezhetjük kevésbé pogánysággal áthatottnak és jelentéktelenebbnek ezt a művet, mint például Artúr király mítoszait, vagy a Nibelungok gyűrűjét.

Egy önálló, fikcionális mű, mely részekben pogány szimbólumokat rejt, s amely nagyobb megváltást adhat, mint a „Szent Biblia”, illetve jóval több vágy él e műben a szépség, fény és örökkévalóság iránt, mint az „ázsiai Paradicsom”. Képzeld el, hogy a pogány misztériumok („titkos, vallási rítusok”) milyen nagymértékben tudnák befolyásolni fajunkat, ha csupán egy ilyen novella ekkora hatású érzelmek életre hívására volt képes!

A sötétség helyét, melyben még mindig élünk a fénynek kell átvennie, különben lassan mindnyájan végleg megvakulunk. Nyissuk fel végre szemeinket az igazi fényre és tekintsünk BalðraR-ra (Baldr) és Īþund-ra (Íðunn), ahogyan ezt a múltban is tettük. Az egyetlen oka annak, hogy a fényt ma nem látjuk az az, hogy szemeinket becsukjuk és nem is akarjuk kinyitni, mert néhány ázsiai bálványimádó, s európai képviselőik azt mondják nekünk, hogy ne tegyük. Ébredj fel Európa!

                                                                                                                                                                                          Varg "a szürke" Vikernes

Pogányság: IV. rész – Ultima Thule

Minden vallásnak van egy mitológiai magyarázata a Föld és az emberiség kialakulására és ezek gyakran igencsak hasonlóak, talán mert mindegyik közös eredetű.  Az állandóan visszatérő téma az istenek megjelenése akik az óriások egy fajával megküzdöttek és le is győzték őket, melyek gyakran sárkány vagy kígyó képében van feltüntetve. A Föld és az emberek az óriások maradékából teremtetnek meg.

A Skandináv Mitológiából megtanulhatjuk, hogy az első emberfaj megteremtését az istenek az óriások testéből maradt férgekből, rágcsálókból alkották úgy, hogy mindennek emberi alakot adtak. Az istenek azonban nem voltak megelégedve ezzel az emberfajjal és Odin azt mondta Heimdallnak, hogy le kell szállnia a Földre, hogy az emberiséget jobbá tegye azáltal, hogy az istenek vérét ötvözi az emberekével. Heimdall a Rígr (szabályzó) nevet használta és az első jobbá tett emberfaj Trell (jobbágy) népe volt, mely csúnya és buta fekete emberekből állt sötét hajjal ás ráncos bőrrel. Odin nem volt megelégedve az eredménnyel, így Heimdall tovább utazott, hogy tervét beválthassa, egy olyan faj létrehozásában, mely méltó a Walhallára. Egy újabb romba dőlt próbálkozás árán létrehozta Karl (szabad ember) népét, majd végül sikerült megalkotnia azt az emberi fajt, mely valóban alkalmas volt a Wallhallába való belépésre. Ez volt Jarl (gróf) gyönyörű népe. Ez a nemzetség magas és világos férfiakból és nőkből állt, világos hajjal és szemmel. Ők bölcsek és ügyesek voltak minden dologban, melyet csak cselekedtek, s Rígr megtanította nekik az istenek rúnáit (titkait). E nemzetség legfiatalabb teremtményei az-az Jarl nemzetsége egy szigeten foglalt helyet, melyet ma Atlantisz néven ismerünk.

Amikor az óriások megmaradt része végül az új fajt felfedezte – körülbelül 200.000 évvel Jarl nemzetségének létrejötte után Atlantisznak egy rejtett völgyében megbújva – lázadni kezdtek az istenek ellen. Thornak meg kellett ölnie őket, vagy a pokolba hajítani, amikor barlangjaikból, ahol mindnyájan éltek előbújtak és Jarl népének létét fenyegették. Nos, hát így süllyedt el Atlantisz a tenger mélyére , ahol Jarl nemzetsége létrejött kb. 35-80.000 évvel ezelőtt, s Jarl nemzetségének túlélőinek tovább kellett állniuk.

A gravitáció istene, Thór mozgásra kényszerítette a bolygókat, hogy saját pályájukon haladjanak, s így élték meg az emberek elsőként a Földön a különböző évszakokat. Mielőtt mindez megtörtént volna a nyár és a tél örök volt, attól függően, hogy az ember a Föld melyik részén élt. Atlantisz más szavakkal megfogalmazva egy szabályos tenger volt jégből. De csak egy ideig volt jéggel borított ez a terület, így valamikor, kb. 13.000 évvel ezelőtt Atlantisz hegycsúcsai felemelkedtek a jégből, amikor az utolsó jégkorszak véget ért. Ezért hívjuk ezt a földet Skandináviának a germán Skaþinawjō kifejezésből származóan, mely „ Skaþōn szigetei”-t jelent. Skaþōn később Skaðō néven vált ismertté, majd végül – a viking időkben- Skaðiként ismerték, aki a hegyi folyamok istennője és az eső lánya, aki a jeget ismét a jótékony tengerbe Njörðr-be sodorta, melyről azt mondták, hogy ezáltal megházasodott vele.

Amikor a jég, mely Atlantiszt betakarta olvadni kezdett, Jarl népének néhány túlélője követni kezdte a gleccserek peremét észak felé a titkos völgyhöz, ahol létrejöttek. Néhányan nomád vadászként éltek a jég födte tájakon vagy a hegycsúcsokon, melyek a jégtengerből emelkedtek ki és archeológiai bizonyítékaink vannak egykori tartózkodásukra a nyugat-norvég hegységekből 13.000 évvel ez előttről. 8000 évvel ezelőtt telepedtek le az első jégborítatlan alföldeken dél-Norvégiában, melyet még mindig Jæren-nek (peremterületnek, peremvidéknek) nevezünk. Más törzsek Európa más területein telepedtek le, oly messzi helyeken, mint Görögország, Nagy Britannia, Ibériai félsziget, Olaszország, Egyiptom, Urumqi/Ürümchi (az-az Kína), Suméria és talán még Amerikában is (ami talán a Kennwick ember létezését is megmagyarázhatja).

Mikor Pytheas Massaliából (Marseille) időszámításunk előtt kb. 300-400 körül Norvégiát meglátogatta, ő e földet Thule-nak nevezte. A Thule név a német þulizból ered (óészakiul þuliR, északiul þulr), amely a beavatott, illetve Odin papja vagy törzsfőnöke kifejezésként szolgált. Odin a viking időkben Fimbulþulként volt ismert (a nagy þulr), mely nevet akkor használta, amikor a földet  meglátogatta, s köztünk halandóként időzött. A þuliz/þuliR/þulr szavak „szónok”-ot jelentenek, mely (az istenekhez) felemeltetettet és terhet (az áldozat fájának terhét) jelképezi. A név görög megfelelője (Thul-ē), a þuliz országát jelenti. Thule más szóval a „beavatottak országát” jelenti.

Norvégiának azon részét, melyet Pytheas meglátogatott Hålogalandként azonosítható észak-Norvégiában. Ezért érdekes látni, hogy Hålogaland a „beavatottak országa” és a „szent föld” megfelelőkkel fordítható az ősi norvég szó Hálugr birtokos alakjaként, mely szó „szent”-et, „beavatott”-at jelent. Jóllehet hálugr „szent”-et jelent, azonban a szó eredeti jelentése „magas láng”. Ez a nap – Odin egyik szeme- neve, mely végeredményben a „szent”, „beavatott”, „megvilágosodott” szavak szinonimája.

 Hålogalandtól délre van egy hegylánc, mely Jotunheimen néven ismert (az óriások otthona) és ez az a hegy, ahonnan az óriások jöttek, amikor Jarl népét megtámadták, mert rájöttek, hogy az istenek titokban egy új emberi fajt hoztak létre és tanítottak. A Skandináv félsziget – melyet az antik korban egy teljes szigetnek tartottak- nem más, mint Atlantisz és Hålogaland  az észak-Norvégiában ismert titkos völgy, ahol az istenek Jarl nemzetségét alkották. Ahogy Platón mondja, Herkules oszlopai mögött (mely Dániában található) terül el e terület.

A görögök és a sumérok is egyaránt azt állították, hogy ők eredendőleg egy közös földről származnak, melyet Hyperboreának (a legészakibb hely, az északi szeleken túl) hívtak, de – a rómaiak- Ultima Thulenak (a legnagyobb Thulenak) hívták. Tehát Hyperborea, Ultima Thule és Atlantisz egyaránt Skandináviát jelent és minden európai törzs, (nép) mely napjainkban Skandinávián kívül él, voltaképpen e helyről vándorolt el valamikor az ókorban vagy később.

Jarl népe nem gyarapodott túlságosan Észak-Skandináviában, annál inkább Dél-Skandináviában, mégpedig Dániában (Dan országa), mely Skandinávia magtáraként is ismert (mellesleg meg kell jegyeznem, hogy Dánia az ókorban Svédország déli és Németország északi részeit is magába foglalta). Ezért maradt a Thule legnagyobb része, az-az Észak-Norvégia a mítosz országa, amely ismeretlen és misztikus volt a Skandinávia /Thule déli részén élő emberek számára és ezért lokalizálták az eredeti szülőföldet nem Thule /Skandinávia területén, hanem Thule/Skandinávia ismeretlen részén.

A különböző törzsek útra keltek a tenger hullámain, valószínűleg minden alkalommal, amikor Dánia túlnépesedett, vagy ha bizonyos események arra kényszerítették őket, s egyes törzsek a sötét időkben (a viking kor előtti időkben), nevezetesen az angelnek, szászok és juták Angliába mentek (az angelnek országa) és leigázták. Az angelnek a dán szigetekről jöttek, melyek közül a legnagyobb sziget Fyn volt Bodense (Odin városa) nevű városával, illetőleg a másik legnagyobb sziget Sjællföld (a tenger országa) volt. A szászok Észak-Németországból, míg a Juták Jyllföldről érkeztek – a dán félsziget Jütland/Jütföld néven is ismert (a Jűtök földje).

Láthatjuk tehát, hogy az európai törzsek legtisztább csoportja Skandináviában és a Balti tenger környékén élnek, s minél közelebb vagyunk Skandináviához vagy a Balti tengerhez, annál tisztább a lakosság is. Mindez persze logikus, hisz minél inkább eltávolodunk Skandináviától, a különféle törzsek annál inkább keverednek nem európai népekkel: tehát Trell és Karl népével.

Jarl népének legkevésbé szennyezett egyedei gyönyörű emberek, szőkék és kék szeműek – és természetesen világos bőrű- európaiak 0 vagy A típusú vércsoporttal (mellékesen megjegyezve az AB és B vércsoport nem európai), ami vagy hosszú fejűt vagy közepesen hosszú fejűt jelent. A mi ideálunk a faji tisztaság, de csak a tiszták legtisztábbjainak csörgedezik óriásvér az ereiben. Az emberiség – beleértve Jarl nemzetségét is- mindkettőből, az-az óriás és isten vérből egyaránt teremtődött.

A pesszimisták, mint néhány júdeó keresztény (tehát egyházi személyek) az egész teremtést büntetésnek vélik, s az óriások (*az emberi vért, magát az emberi létezést*) vérét „bűnösnek” titulálják (öröklött bűn, örökös bűn ugyebár), mely minket mindig is követni fog és romlottá, csúffá tesz. A mitológiai magyarázatuk alapján mi bizony nem vagyunk egyebek, mint Lucifer és bukott angyalainak származékai a mennyből kitaszítva, s földi életre kényszerítve egyetlen „bűn” miatt, melyet elkövettünk. Azt hiszik, hogy testünk valójában egy börtön, mely mindnyájunkat megakadályoz a mennyekbe való visszatérésben és, hogy a világ, ahol élünk maga a pokol.

Az optimisták, mint a pogányok az egész teremtést egy lehetőségként látják. Mi ebben a „pokolba” és földi életbe nem azért születtünk bele, mert bűnhődnünk kell, hanem azért, hogy tanuljunk és jobbá váljunk. Az istenek egyesültek az óriásokkal, mert valami kézzelfoghatóval kellett kapcsolatba lépniük, hogy a világot fizikailag befolyásolni tudják. Jarl nemzetsége az eszköz az istenek számára, mely nemzetséggel kommunikálnak, és akiket befolyásolni tudnak, s szükségük is van rá, hogy céljaikat ez által elérhessék. Szellemünk és lelkeink csupán egyszerű elfek (örökkévalóak), melyeket az istenség „kis darabkái”-ként definiálhatunk, és ismertek az alábbi neveken: Tīwaz/TīwaR/Týr (becsület/ isten/ istenek), Svarog ( menny/ alkotás), Jupiter (az istenek atyja), Divas/Deus (isten, istenek) stb. Minden egyes alkalommal, ha meghalunk, azzal voltaképpen egyre tisztább (fehérebb) darabjai kerülnek vissza az istenségnek (*a túlvilágra távozó lelkeink által*), mielőtt ismét a földre küldetnének vissza, ahol ismét törzsünkbe születünk. Minden egyén célja biztosítani, hogy szellem és lélek nem csak „fehérré” válik halálakor, hanem megerősödötté és megnagyobbodottá, hogy ezen istenség, melytől elválasztódtunk megerősödjék létezésünk által. Ha az istenség már elég erős, akkor visszatértünkkor ott is maradunk nála – nos, ez olyasvalami, melyet a júdeó-keresztények „mennyországnak” vagy „paradicsomnak” hívnak, de „nirvana” néven is ismert.

Az egyetlen út, hogy „fehérré” válhassunk és, hogy úgy is éljünk, mint láthatjuk nem más, mint az élet pogány filozófiája. A júdeó-keresztény megoldás az élet visszautasítása volt, hogy ez által váljunk „fehérré”, azonban az igazi megoldás a „fehér” élet fejlesztése. A faji tisztaság nagyon fontos, mert minél több óriásvér van bennünk, annál nehezebb úgy élnünk, ahogyan valójában kellene. Minél tisztább és igazabb egy ember, annál közelebb kerül az istenekhez. Minden fizikai szükséglet és vágy, mely bennünk rejlik az óriások származéka. Egy író, H. P. Lovecraft mindezt találóan „a Cthulu hívásaként” nevezte, ( a Cthulu hívása című könyvében) mely javarészt az óriások vérének hívását jelenti; Ymir, Jörmungandr, Tiamat, Leviathan vagy éppen Sátán néven is szólíthatjuk az óriásokat és csábításukat. Mindenesetre a „Cthulu csábítása” nem minden esetben jelent rosszat. Mindez akkor válik csak negatívvá, ha ez az erő megszerzi az irányítást az életünk felett. Harc tombol bennünk az óriások vére és az istenek szelleme között, de ha nem létezne az óriások vére, akkor nem is tudnánk magunkat se reprodukálni, se enni és egyszerűen visszatérnénk az istenséghez (* mint test nélküli szellem*) anélkül, hogy bármit is cselekedtünk volna annak érdekében, hogy jobbá és erősebbé váljunk életünk során. Úgymond „fehérek” maradnánk, de nem válnánk semmilyen formában sem jobbá – és így az élet semmilyen rendeltetéssel nem szolgálna (ahogy például abban az esetben, amikor a júdeó-keresztények az életet visszautasítják).

Több és remélhetőleg jobb emberek létrehozásához szerelmessé kell válnunk és szerelmet kell létrehoznunk, ugyanúgy, ahogy éhségérzetre van szükségünk a túléléshez. Ez az oka annak, hogy az istenek minket az óriásokkal összekevertek, hiszen ezt a természetességet szükségeltették alapként ahhoz, hogy pontosan azt az emberiséget hozzák létre, melyre szükségük volt. A szellem és lélek erősödése és jobbulása követ minket, ha a régi (pogány) misztériumokban részt veszünk és a mysterium tremendum, facinans et augustumhoz („az ünnepi ceremóniák, melyek borzongást, s könnyeket idéznek”) fordulunk. Válaszként a júdeó-keresztények nevetséges élet elutasítására erősen kiemelném, hogy bizonyos misztériumok szexuális tartalommal rendelkeztek, melyek klasszikus forrásokból eskatogami ( „mennyei esküvő”) néven ismertek és ezt a rituális szexuális kapcsolatot a papok és papnők között theos dia kolpou-nak („az isten az altesten át”) hívták. Észak-Európában ezek a szertartások egészen a 17.-18., sőt talán még a 19. században is használatban voltak.

Egy másik fontos misztérium is ismert, jóllehet a legtöbben 2000 éve hamisan értelmezik. Mint már említettem a germán þuliz szó „szónokot” jelent, aki (az istenekhez) felemeltetik, illetve a(z) (áldozatfa) terhe is említésre méltó. Itt Jézusra és megfeszítésére emlékeznék vissza és a tényre, hogy ő róla állították, hogy az istenhez és a mennybe emeltetett fel. Þuliz voltaképpen a beavatottak neve volt, s ahhoz, hogy valaki beavatottá váljon meg kellett először halnia az ut post mortem vivat beate („halál utáni megváltás”) alapján. Ahogyan Jézus is tette a Bibliában, a beavatottak is ugyanígy visszatértek az életbe, miután felakasztották önmagukat, s testüket egy lándzsával átszúrták. Ezt a misztériumot Észak-Európában úgy ismerik, mint Odin lógása a világfán. Így már érthető, hogy miért égették el a „boszorkányokat”, hiszen, ha testüket nem égették el tűz által, akkor vissza tudtak térni az életbe – ahogyan ezt a múltban tették. (* Mindez pontosan annak a tükörképe), ahogyan Jézus a Bibliában cselekedett.

Sokan hiszik, hogy a Skandináv Mitológia szerint az emberiség az által született meg, hogy az Istenek a parton sétálva két darab fát találtak, melyeket hasonlónak láttak. Ezeknek nem volt sem szellemük, sem lelkük, sőt nem is mozogtak, még csak színeik sem voltak. Odin (szellem, lélek, indulat) szellemet és életet adott nekik, míg Lódurr (élénk, mozgásba lendülő) értelmet és mozgást, végül Hœnir (csábítás) folyadékkal töltötte meg őket és színeket, víziókat, nyelvet, hallást és jó kinézetet sajátított nekik. Askrnak (kőrisfa) és Emblának (szilfa) hívták őket.

A fent leírtak nem mást, mint a beavatottak feltámadását jelképezik, akik élettelenül a bitófán, - mely kőrisből vagy szilfából készültek-, vagy a szent forrásokon lógnak, miután a beavatási szertartás során kivégeztettek. Halottak voltak, mert halottnak kellett lenniük (vagy halottnak kinézniük), hogy elérjék a holtak birodalmának kapuját (mely egyben Odin és Hel birodalma), de később ismét felébresztetnek az Istenek által, pontosan, ahogy Jézussal is történt a júdeó-keresztény mítoszban. Ha újra feltámadnak, akkor þulizzá válnak.

Mielőtt a júdeó-keresztények felhergelnék magukat, hozzáteszem, hogy Thule a beavatottak országa már bizony több évszázaddal Jézus előtt létezett és Thuleként volt ismert, s hogy ez a föld a világnak egy olyan része, mely igencsak messze van Júdea/Szamáriától, illetőleg ez a vallás már az idők kezdetétől (Atlantisz süllyedésétől) Thule országában gyakorlott volt. Az emberek által készített legrégibb bejárat a holtak birodalmába, mely a misztériumok helyszínéül szolgált nem más, mint Newgrange Írországban, mely eredeti kelta nevén Sid in Bruca-ként ismert, melyet „Az alvilág bejárata” vagy „Bejárat a holtak birodalmába” kifejezésekkel fordíthatunk. Newgrange 7000 évvel ezelőtt épült, tehát 5000 évvel Jézus halála előtt. A szent forrásoknál, magas fáknál, barlangoknál a sírdombot használták bejáratként a holtak birodalmába a szertartások alatt. Ez az oka annak, hogy az ókorban (Észak-Európában egészen a Viking időkig) miért is építettek átjáróként sírdombokat egész Európában.

A skandináv beavatottak a vala nevet is viselték váli/völi egyedeiként, mely „kiválasztott”-ként fordítandó. A Walhalla „kiválasztottak csarnoka”-ként fordítható, míg a Valkűr szó nem mást, mint „a kiválasztottak kiválasztója” és Odin csak Jarl népét jelölte meg olyan nemzetségnek, mely a Walhallába beléphet. Ami igazán érdekes az az, hogy Jézust mindig európai ismertetőjegyekkel jellemzik: kék szemekkel, egyenes orral, világos bőrrel és néha szőke hajjal jelenítik meg. Egyáltalán nem zsidónak néz ki! De akkor mégis miért jellemzik őt így, ha egyszer zsidó volt? Amit biztosan tudunk az az, hogy Jézus egy beavatott volt ugyebár, aki egy vallási kivégzésen ment keresztül azért, hogy felemeltethessen az Isten(ek)hez, így hát nem lehetett zsidó, mert csakis Jarl népének egyedei képesek az Istenekhez felemeltetni. A többiek csupán megsebeztetnek e indításiszertartás alatt, mert ők nem élik túl a megsebzéseket és úgy végzik, mint Hamupipőke mostohatestvére a Grimm mesében (megsebezték és megvakították).

Továbbá, ha Jézus tényleg egy(*pogány*) beavatott volt, akkor mindez irrelevánssá teszi az egész kereszténységet, hisz mindennel, amit tett azt akarta megmutatni, hogy mit kell tennünk ahhoz, hogy felemeltethessünk az Istenekhez és ez egyértelműen nem ad okot arra, hogy őt úgy imádjuk, s bálványozzuk, ahogy azt a keresztények teszik. Nagy valószínűsséggel ezért gyilkoltak embereket, akik olyat tesznek, amit bizonyára Jézus is tett, mely a pogány misztériummal van kapcsolatban. Hatalmas máglyákon égették az ehhez hasonlókat a középkorban és „ördögimádattal” vádolták őket!

Bizonyára azért vált Jézus kultuszszeméllyé, mert a személy, akit Jézusként ismerünk, Júdea/Szamáriába érkezett egy olyan helyről, melynek neve Dreissigern volt, mely bizonyosan egy európai terület volt (ahol indulásakor európai etnikumúnak kellett hát lennie), s akinek halála és feltámadása Európában egy normál eseményként lett volna elkönyvelve, kifejezetten Thule-ban/ Skandináviában, ezzel szemben feltámadása hatalmas eseményt jelentett egy főként nem európaiak által lakott területen. Mindez annyira nagy hatást gyakorolt az ott élőkre, hogy e esemény máris alapjául szolgált egy új vallásnak! Egy másik, kissé cinikus elmélet szerint a rómaiak, akik a kereszténységet legfőképpen egy nagyhatalmú eszközként használták az európaiak elnyomására és mindennek érdekében Jézust egy (*pogány*) beavatottnak állították be az európaiak előtt, hogy a(z) (*pogány*) európaiak komolyan vegyék őt (mindezzel bizonyítható a feltámadásáról szóló történet kitalációja). Egy további érdekes tény, hogy a legmagasabb beavatotti címe egy druidának van, akit óészakiul Dróttnak hívtak. Nos tudjuk, hogy Jézust I.N.R.I-ként gúnyolták (feltéve, ha jól emlékszem), amely a Iesu Nazareni Rex Iudeorum kifejezés rövidítése (Názáreti Jézus a zsidók királya), s így érdekes látni, hogy Drótt óészakiul királyt jelent. Ezt a szót nő nemű formában mindig használják, így minden modern skandináv nyelvben: dronning és drotning királynőt jelent. A végén tán Jézus lett volna a zsidók/Jűtök királya?

Ezen összefüggések alapján nem tudhatjuk biztosan, hogy mi az igazság, de tény, hogy mindez nem is lényeges, hiszen Jézus teljesen irreleváns, mert még, ha egy (*európai vérű pogány*) beavatott is volt, akkor sem különbözött azoktól az ezrektől vagy tán tízezrektől, akik ő előtte és utána Európában éltek. Az utolsó ismert beavatottak „boszorkányként” égettettek el a XVIII-XIX. században (ironikus módon pont keresztények által!).

Annak az oka, hogy az ótestamentum egyes részei oly hasonlóak az európai mitológiával az nem más, mint, hogy a zsidók a saját mitológiájukat az egyiptomi és mezopotámiai (mely ősi sumér alapokon nyugszik) mitológiáról másolták. Ahogyan azt már említettem, mindkét kultúra (értve ez alatt az egyiptomi és sumért) bizonyára eredetileg európai kultúrák voltak. Ahogyan azt tudjuk, a zsidók mindkét civilizáció keze alatt csupán jobbágyként voltak kezelve, s mialatt rabszolgaságban éltek lemásolták uraik mitológiáját és mindezt elferdítették, kiforgatták és ennek alapjára készítették el a sajátjukat (összevethető Tacitus- Germánia című művének a „Jegyzetek Kairóról” fejezetével). Így lett hát ezekből a jobbágyokból azonnal „Isten kiválasztott népe”, miközben a teljes igazság valójában az, hogy ők nem mások, mint csupán Trell nemzetsége (vagy jóllehet inkább Karlé). Az „Isten kiválasztott népe” kifejezés még értelmetlenebbé (* és nevetségesebbé*) válik, ha mindehhez hozzáadjuk azt a tényt, hogy a ma élő zsidók 90%-a közel sem Júdás nemzetségéhez, vérvonalához tartozik, csupán a Kazároknak egy Türk népnek a leszármazottai, amely közép-Ázsiából származik, mely a VIII. században politikai okokból vált csak zsidóvá (mikor még a Kaukázusban éltek). Így, hát a legtöbb zsidó nem valódi zsidó, csupán megváltoztatott török, türk. Ha bármikor is létezett európai nép, melyet zsidó néven ismertek az már régen el kellett, hogy vesszen, mint ahogyan az az európai törzs is elveszett, mely valahol közép-Ázsiában élt (leginkább árja néven ismert nemzetség) és Urumkiban voltak ismertek, majd az amerikai őslakosokkal végül az ókorban asszimilálódtak (eltűntek).

Minden válasz megtalálható a pogányságban és európai kultúránkban, s ezzel be is fejezem ezt a fejezetet egy párhuzammal, ami, ha jól emlékszem egy, a Földanya szentségéhez vezető bejáratra van írva Phaisztóban Kréta szigetén: Az Istennő „egy hatalmas csodát” kínál fel mindenkinek, „akik az ő eredetét igazolni tudják”, de nem hallgatja meg azok imáit, akik „útjukat illegálisan erőszakolják ki az Istenek családjába”. A mi Skandináv Mitológiánk alapján minden ember, aki nem tartozik Jarl nemzetségéhez és megpróbál átkelni a szivárvány hídon az kigyulladva lehullik, akár a por, hiszen a Walhalla az európaiaknak áll nyitva az „igazi kiválasztott népnek”. A mi szent országunk Thule, (illetve Skandinávia, Hyperborea, Atlantisz, kinek hogy tetszik) legfőképpen a Thule felső része, azaz Hålogaland észak-(északi sarki) Norvégia!

                                                                                              Varg "Heresiarch" Vikernes
                                                                                                          (2005, április)

„ Én vagyok minden, ami volt (múlt) és minden, ami lesz (jövő) és egyetlen halandó sem fújhatja el fátylamat”

(Plutarch után írták ezt a szöveget egy Ízisz szoborra. Ízisz nem más, mint Freya egyiptomi neve. Az a pont, ahol az embernek meg kell halnia ahhoz, hogy megláthassa őt (* Freyát*) és felfedhesse titkait csak azok számára elérhető, akik rituálisan gyilkoltatnak meg, s a misztérium során fel is támadnak, hogy megfosszák őt fátylaitól. Ha Ízisz (Freya) papnői beavatottak voltak, akkor képesek voltak a múltba, s jövőbe látni – a vyrð-ön keresztüli utazás által, mely a Szellemvilág egykori neve volt és tisztelet, s becsületként fordítható, ahol a múlt (Urðr), jelen (Verðandi), jövő (Skuld) mind egy időben létezett. Vagy az idő túloldalán még annál is több létezik).

Pogányság: V. Rész – Feláldozások

A viking időkben a keresztények arról tudósítottak, hogy néhány pogány Æsir, Vanir, Elf (az elhunytak szellemeinek) szellemének és más egyéb vettr-eknek, (teremtményeknek) az ünnepnapokon kívül áldoztak, hogy ezzel kegyelmüket, tetszésüket nyerjék el. Arról is beszámolnak, hogy sok pogány ezen áldozatokat lenézte. A keresztények azt hitték, hogy ezek az emberek nem „valódi” pogányok voltak. Holott ez helyett, csupán a „trúa á mátt sinn ok megin” (hit a saját erőben és hatalomban) alapelv alapján éltek.

Mint mindig, a keresztény magyarázat ismét tudatlanságról árulkodik. Ezek a pogányok ugyanis ugyanolyan pogányok voltak, mint a többiek, akik ezeket az áldozatok „az ünnepnapokon kívül” is megtartották. Annak az oka, hogy néhány pogány „az ünnepnapokon kívül” nem áldozott, az volt, hogy amire az Istenek segítségére van szükséged, annak birtoklásáért nem tudsz megfizetni. Ha az Isteneket, bármilyen dologban segítségül hívod, s, ha ők segítenek és megadják, amit akarsz, akkor a profit az Isteneké. Az adott dolgot nem önmagad által éred el, hanem a mátt sinn ok megin (a saját erőd és hatalmad) segítségével.

Ennek alapjául régészeti leletek is rendelkezésünkre állnak ott, ahol fegyvereket, csónakokat, emberi maradványokat találtak a skandináv mocsarakban és tavakban. Ahol tökéletesen használható, jó minőségű fegyvereket, illetve egyéb felszereléseket tettek tönkre, s fogságba esett rabokat végeztek ki, majd szent tavakba dobták őket, vagy szent fákra akasztották fel őket. A zsákmányt, pedig az Isteneknek adományozták. A győztesek maguk döntöttek a csata után arról, hogy így cselekedjenek, tehát ahelyett, hogy legyőzött ellenfeleik fegyvereit harci zsákmányként magukra öltötték volna, vagy eladták volna, illetve az helyett, hogy ellenségeiket rabokká tették volna, vagy éppen eladták volna, inkább Óðinnak áldozták őket a harci sikerekért cserébe. Bizonyára azért tettek tönkre minden felszerelést, hogy biztosak legyenek abban, hogy senki se tudja elrejteni őket, vagy talán szimbolikus módon „meggyilkolták” ezen felszereléseket, hogy így tegyék használhatóvá őket az Istenek számára, akik a „holtak birodalmában éltek”. (* Véleményem szerint Varg itt ezzel a kifejezéssel arra utalhat, hogy az Istenek a túlvilágon élnek, mely mindenképpen a holtak birodalma úgymond. Teljesen mindegy, hogy az alvilág, vagy a menny, hiszen mindegyik a túlvilág része, ahova csak holtak juthatnak be. Így voltaképpen nincs különbség a menny és az alvilág között, hisz mindkét helyre HOLTAK kerülnek*).

Van egy általánosan ismert történelmi példa is minderre.  Herman (Arminius) egy keruszk származású ember vezetett iu. 9-ben egy ellenállási harcot a római invázió ellen Germánia keleti határánál a Rajna mentén. Nyilvánvalóan kettő-három római légiót vertek meg a csatában, majd a totális győzelem után több, mint 10.000 római katonát akasztottak fel a Teutoburgi erdő fáira nyugatfalenben áldozatul Óðinnak (hívhatjuk Wōþanaznak is, mert ebben az időben ez volt a neve). Ez az igazán brutális eljárás megelőzte a rómaiak hódítási szándékát Germániának a Rajna keleti részén fekvő területe felé, s így a rómaiaknak ezután nem volt bátorságuk újabb légiókat küldeni e területre.

Ha ez a germán törzs nem Óðinn segítségért imádkozott volna, akkor a fogságba esetteket rabszolga sorba hajthatták volna, vagy el is adhatták volna őket (ami az ókorban igencsak megszokott dolog volt). A győzelemért, azonban inkább Óðinnak áldoztak hálával, így minden Hangatýnak járt (a felakasztottak, kivégzettek Istenét jelenti e név, mely Óðinn egyik beceneve volt).

Ha (minden) pogány áldozott a nagy ünnepek alatt, akkor ez nem azért történt, hogy az Istenek különleges tetszését elnyerjék vele, hanem az Istenekkel való kapcsolat megerősítésére. Ezért volt az áldozat a pogány Skandináviában „blot” (vér, erősítés) néven megjelölve. Ha az embernek látogatója akadt, akkor vendégszeretet nyilvánítottak felé, s ételt, italt kínáltak fel számára. Jule (karácsony) estéjén az Istenek az elfekkel (az elf szó örök, örökkévalóságként fordítható, illetve a holtak szellemeként) meglátogatták az élőket, akiket az Égből vittek magukkal. Jóllehet, Heimdallr, Þórr, illetve Óðinn feladata volt az Istenek körmenetének vezetése, amely Oskorei (Donner hadserege) néven ismert – ám a többi Isten is jelen volt. Azért, hogy az étel egy részét az Oskorei számára elérhetővé tegyék, süteményeket és más egyéb ételt akasztottak a fákra az emberek (mindez azt jelentette, hogy így „ölték” meg az ételt, hogy így váljanak elérhetővé, fogyaszthatóvá a holtak számára) – húst sütöttek a dombok tetején, hogy így érezzék vendégként magukat a holtak, s az emberek ettek, ittak, amivel az Isteneket dicsérték. Ágyaikat különös gondossággal vetették meg Jule (karácsony) estéjén, majd a földön aludtak, hogy az Ásgarðrból érkező vendégek a megvetett ágyakban jól tudjanak aludni. Az ünnepi vacsorát nem azért tartották, hogy boldog és békés újévet kívánjanak, hanem ezzel adtak hálát az Isteneknek a békéért és a jólétért, melyet bizonyára az elkövetkezendő években az embereknek adományoztak. Hagyták az Isteneket, hogy eldöntsék, mégis mi az, amit az emberek megérdemelnek, s hálát adtak mindenért, mely az Istenektől megadathat, legyen az sok, vagy éppen kevés. Az év többi áldozata szintén e célt szolgálta; hálát adni az Isteneknek minden egyes sorsért, melyet ők bekövetkezni engedtek. Viszonylag értelmetlen volt más, speciális áldás, tetszés kérése, mert - amint imént említettem – minden, amit ezúton el sikerült érni, az az erőnek volt köszönhető, mely mindennek kivívásában segédkezett. Ilyen jellegű extra szerzemények, vívmányok az erőnek lettek adományozva (áldozva), mely az embereknek segítséget nyújtott, különben rossz hamingja (Karma) áldozatává váltak.

Mindnyájan kapunk ajándékokat az Istenektől, melyekért a nagy ünnepnapokon kell hálát adnunk. Tiszteletet mutatunk az Istenek felé azzal, hogy elfogadjuk a sorsunkat, s minden jóságért, mely utunkon elkísér hálásak vagyunk, miközben magunkból a legjobbat adjuk. A Trúa á mátt sinn ok megin más szóval nem az Istenekben való hit hiánya volt, hanem pont, hogy inkább a bennük való bizalom jele (ez volt Ásatrú: Æsirban való hit, Æsirban való bizalom). Ezek a pogányok nem vártak el különleges kegyelmet az Istenektől, hanem minden sorsot, mely megadatott nekik elfogadtak. Arra hagyatkoztak csupán, amit az Istenek és a véletlen (tehát a sors) születésüktől fogva megadott nekik: saját erőt és hatalmat.

A pogány filozófiát a következő közmondással lehetne körbeírni: „mindenki azt kapja, amiért megszolgált”. Ha továbbá ezen felül kérünk valamit, akkor azért így, vagy úgy, de meg kell fizetnünk. Ha mindezt nem semmisítjük meg önmagunktól (amellyel a fennmaradt részt az Isteneknek adományozzuk), akkor a „hamis” és „igazságtalan” kérelem egy rossz karmán keresztül fog visszaütni ránk – ahogy annak a pogány jog felfogás szerint történnie kell. Az Istenek visszaállítják az egyensúlyt, ilyen, vagy olyan módon, s a rossz karma annál találhat helyet, ahol leginkább nem várnánk. Mindenki azt kapja, amiért megszolgált. Nem többet, de nem is kevesebbet. Ezen felüli többletadományokra való kérlelés igen kockázatos vállalkozás.

Annak szokása, hogy az Istenektől az ünnepeken kívül különféle dolgokat kérjünk (*így ezzel, egyidejűleg áldozzunk nekik*) a késői pogány időkben, illetve bizonyos helyeken dél-Európában már az ókorban is jelentkezett, azonban ez egy vallásilag helytelen cselekedet volt, mely a modern pogányok számára nem állítható fel példaképként. A legextrémebb vallási dekadencia és butaság az ima lenne: egy jó áldozat a (gyakran egocentrikus) gondolatokért, azzal a szándékkal, hogy az Isteneket arra kényszerítsük, hogy az imádkozó személy kérését teljesítsék. E dolog nem csak tiszteletlen abban nézve, hogy az imádkozó személy kifejezi, hogy ő bizony jobban tudja, mint az Istenek: egyszerűen őrültség az Isteneket arra kérni, hogy valakinek a sorsát megváltoztassák – vagy, az Isteneket arra kérni, hogy e személy életének célját keresztbevágják. Ugyanis, ami az életünkben megtörtént, az már előre meg volt tervezve, így miért is akarnánk hát megváltoztatni mindezt?

Soha nem élhetünk vissza az áldozat hatalmával. Mellékesen megjegyezve, csakis a beavatottak, tehát, akik átmentek a beavatási szertartáson tudtak az Istenekkel kommunikálni, szóval az ima mindaddig hasztalan marad, amíg nem megy át az ember a pogány beavatási szertartáson. Normál, nem beavatott emberek nem tudtak az Istenekkel kommunikálni.

Ők nem ismerik az asamált (Az Istenek nyelve) és nincsen kulcsuk sem az ő birodalmukhoz. A rúnákat (titkokat) sem ismerik.

Amit ebben az életben nem tudunk megélni, azt a következő életben kell megélnünk, így éppen ezért értelmetlen vállalkozás a saját sorsunk kikerülése. Mindegy, hogy mennyire szörnyű, s milyen jogtalannak is tűnik, hiába akarna az ember egy másik életet élni. El kell fogadni saját sorsunkat, ahogy a többi embernek is. Ahogy Julius Caesar mondta: amor fati (szeresd a sorsod), s ne próbáld meg értelmetlen áldozatokkal, vagy imákkal megváltoztatni. Az életedet és a világot csakis a mátt sinn ok megin alapján befolyásold. (* tehát saját emberi hatalmad és erőd által*).

Ha az adott szituáció nem túlságosan különleges, s az ember készen áll az ár megfizetésére és az utólagos tönkretételre, akkor a beavatottak segítségével áldozatot mutathatunk be az Isteneknek, de csakis annak jeléül, hogy mindenért köszönetet adjunk, amit csak kaptunk tőlük. Legyen az eső, vagy napfény, nyomorúság, vagy éppen jólét, rossz, vagy jó karma. Mindennek van értelme – és mindenki azt kapja, amit megérdemel.

Mint mindig, most is hozzá kell tennem, hogy egy úgynevezett nehéz sors nem „büntetésként” van kimérve ránk, (mindezt kiegészíthetjük azzal, hogy a büntetés egy olyan kifejezés, amely a pogány filozófia számára idegen) hanem lehetővé teszi számunkra, hogy hosszú távon növekedjünk, viruljunk, virágozzunk. Mindez azért adatik, hogy erősebb, jobb és nemesebb emberekké váljunk. Minden csapás az életben annak a lehetősége, hogy jobbá (tisztábbá) válhassunk, s nem büntetésként szolgál. Csak a fájdalom, mely a szemünkbe néz, vihet közelebb minket az Istenekhez. Mellékesen: az úgynevezett „gonosz” lehetővé teszi világunkban a „jóság” számára, hogy kötelességét teljesíthesse. (*Véleményem szerint Varg itt a tökéletes egyensúlyra utal, mely a pogány filozófia fontos része. Tehát a rosszat nem kell mindenképpen negatívumnak tekintenünk, hiszen a rossz dolgok nélkül sohasem tudnánk értékelni a jót, sőt talán nem is ismernénk a jó kifejezést. Ahhoz, hogy az egyensúly meglegyen, ahhoz szükségünk van egyaránt a jóra és a rosszra is.*)

Mindnyájan felelősek vagyunk saját életünkért, azon döntésünk alapján, hogy mi lesz az, amit magunkkal a sírba viszünk, ha meghalunk – tehát, hogy milyen „fehérek” (tiszták) vagyunk, amikor meghalunk. Az, amit az életben meg kell tanulnunk és el kell érnünk, az már jóval a születésünk előtt eldöntetett. Minden a múltunk alapján (tehát az előző életünk alapján) döntetik el. Mindig felelősek vagyunk saját múltunkért, s ez alapján vagyunk szintén felelősek azért is, amik ma vagyunk. Mindnyájan azt kapjuk, amiért megszolgálunk.

Az Istenekben és a szabad akaratban való hit, illetőleg a sorsban való hit ellentmondásnak tűnik, de mindez csupán azon tény eredménye, hogy az Istenek mindent jóvá igyekeznek tenni, miközben a szükség törvényei ez ellen ellenállást fejtenek ki. Az emberiség az Istenek szabad akarata, (*döntései*) és a szükség között egyensúlyozik.

Nos, valóban sok ellentmondás van az univerzumban, s az emberiség egyike ezeknek: mi földi és isteni teremtények vagyunk egyidejűleg: testeink a Jordból (norvégul Jorð,) származnak, tehát az anyaföldből, de szellemeink (*lelkeink*) Boreból (norvégul Búri, jelentése születés) származnak, azaz az Égistentől – és miközben a lélek az otthonába (Ásgarðr) vágyik, a test őt itt tartja a földön, s tovább akar élni addig, amíg eléggé megtisztulttá és jóvá nem válunk.

Varg Vikernes
2005, január

Pogányság: VI. rész - Higiénia a pogány időkben

Egy dolog, ami a „Gyűrűk Ura – A gyűrű szövetségéből", azaz a Jackson filmből zavaros, az az, hogy minden szereplő a filmből – eltekintve Legolastól és a többi elftől- tetőtől talpig mocskos. Ez arra a tényre tud engem emlékeztetni, ahogyan a modern emberek őseinkről gondolkodnak. Nem mondom, hogy bárkinek azt kéne hinnie, hogy „LotR” története valódi, de nyilvánvalóan a filmek, mint ez is a mi középkori és történelem előtti őseink modelljéről készült és mindnyájan hajlunk arra, hogy őket koszos lényekként képzeljük el.

Mint bizonyára mindnyájan hallottuk, az emberek a középkorban évente egyszer fürödtek – karácsonykor- illetve, hogy a francia királyok a XVII. és XVIII. században parfümöt használtak saját émelyítő szaguk elnyomására, ahelyett, hogy megfürödtek volna. Olyan koszosak és undorítóak voltak, hogy a modern embert az undor fogja el, ha róluk hall.

A történészek arról mesélnek, hogy a viking időkben a skandináv, pogány férfiak nagyon kívánatosak voltak a keresztény Európa asszonyainál. Az ok nem csak az, hogy ők becsületesebbek és egészségesebbek voltak, hanem az is, hogy ők mostak és rendszeresen fürödtek (legalább egyszer egy héten). Tény, hogy az a szörnyen rossz higiéniai állapot, melyet a középkorból ismerünk, nem volt ismert Európában addig, amíg a kereszténység Európába nem költözött. A keresztények megállapították, hogy a mosás és a higiénia vétek és égetni való! Ez az oka annak, hogy Európa a középkorban egy disznóól lett és nem az, hogy az emberek a múltban olyan koszosak és visszafejlődöttek voltak.

Láthatjuk a mosás/tisztálkodás legalább heti egyszeri szokását Skandináviában a hetek napjainak neve alapján.
 

A hét a vasárnappal kezdődött, ezért fejezték be a hetet mindig a mosással (és a ház takarításával), hogy nehogy valami tisztátalant a következő hétre átvigyenek (ugyanúgy, ahogy soha semmilyen tisztátalant nem vittek az Istenek Birodalmába, illetve a Szent helyekre).

A mosás napja Heimdallnak volt szentelve- aki „a Fehér Istenként” ismert - aki az „azt aratsz, amit vetsz” alapelv alapján uralkodott. Minden hétvégén mostak és az év utolsó szombatján különös figyelemmel tették mindezt. Higiénikusnak lenni más szavakkal egy fontos alkotórésze a régi vallásnak (és ez az oka annak, hogy a keresztények mindezt miért égették és miért kiáltották ki bűnnek!)
Nos, ezek a hét napjainak skandináv nevei, de angolul, latinul és részben németül is hasonlóak (hiszen megegyeznek az angol, latin és német Istenségnevekkel.)
Én nem ismerem a hét napjait más európai nyelveken, de nem lennék meglepődve, ha ugyanerre a pogány filozófiára lennének alapozva.

Az én meggyőződésem az, hogy a mosás heti egyszeri szokása egy ős európai szokás (az antik korból) és, hogy ez nem csak Skandináviában volt szokás. Azt már tudjuk, hogy a rómaiaknak jól kimunkált csőrendszerük és fürdőzőik voltak és természetesen az én véleményemet erősíti az is, hogy az egész pogány Európa egykoron higiénikus volt. Megjegyezhetem, hogy a legtöbb pogány misztérium egy fürdéssel kezdődött vagy fürdést tartalmazott (a kiválasztási szertartás esetében) így a kiválasztottak fürdetését jelentette.

A lehető legrosszabb tisztálkodási kultúra, mely a kereszténységgel Európára köszöntött természetesen nem az egyetlen szennyfolt, melyet ez az ázsiai vallás ránk hányt. A mentális és faji tisztaság, mellyel a régi európaiak szintén praktizáltak, a kereszténység bevezetésével szintén tönkre lett téve. Tehát ebben az összefüggésben elmondhatjuk: ha egy régi európai (kereszténység előtti) látná a mai Európát, ahogy mi viselkedünk és élünk, ugyanazzal a rémülettel (hozzáteszem teljesen jogosan) képedne el, mint mi, amikor a középkori Európa higiéniájáról hallunk.
 

A tudomány és a józan emberi felfogás végül legyőzte a keresztények higiéniáról alkotott szemléletét a XIX. századra, és meggyőződésem, hogy a maradványa is ennek a héber fekete halálnak idővel le lesz győzve. Némelyek közülünk ez alatt egy olyan immunrendszert kaptak, mely soha nem tud megfertőződni ettől a vésztől, jöjjön bármi is. A tudománnyal, mint ellenálló szövetségessel végül az ész diadalmaskodott.
 

Jóllehet a téli időszakban Helben élünk, de Balder a nyár idején újra visszatér hozzánk. A nap (Dagr) az éjszakában (Nátt) született: mielőtt mi egy új nap fényét élvezhetnénk, egy bizonyos időt mindig az éjszaka sötétségében kell töltenünk. A tény, hogy az éjszaka Európa bizonyos részeiben egészen az 1800-as évekig tartott, ezen nem változtathat.

                                                                                                          Varg "Fenrir" Vikernes
                                                                                                          2005. 01. 08.
                                                                   

Pogányság: VII. rész – Miért hiúsult meg a pogányság?

Dicsőíthetjük a pogány őseinket, vallásukat, kultúrájukat és világnézetüket annyira, amennyire csak akarjuk, de persze mindez máris együgyűen hangzik abban a pillanatban, amikor valaki nekünk ezt az egyszerű kérdést felteszi: „Ha a pogányság tényleg olyan nagyvonalú vallás volt, akkor miért tudta mégis a kereszténység legyőzni?” A kereszténység az árulás miatt győzött? Vagy talán csalás és hazugságok árán? Netán erőszakos elnyomás révén? Részben igen, de mégsem ez lenne a fő ok, ami miatt a kereszténység győzedelmeskedett végül.

A dél-európai pogányok bizonyára nem szívesen hallják azt, amit most mondani fogok, de tény, hogy a mi európai ősvallásunk az időszámításunk előtti néhány évszázadban már meggyengült volt. Ha egy kicsit beleolvasunk a régi irodalomba, láthatjuk, hogy már a régi görögök – beleértve Homéroszt- is meghökkentek történelmük bizonyos részein. Nem mindig voltak jártasak az emberek szokásaiban, melyekről írtak, ugyanis a régi görög társadalom ebben az időszakban már meghanyatlott. A pogány vallás dél-Európában nem tartott tovább, mint ahogyan annak tartania kellett és ennek magyarázata a népességnövekedés volt!

A népességnövekedés egy fontos pont, mert a pogány vallás egy misztériumokra épülő vallás komplex rituálékkal, valamint a szimbólumok és istenségek mérhetetlen sorával. Csak a beavatottak tudták és értették, hogy mi történik a liturgiákon. Az ismeret, melyet a misztériumokon való részvétel által kapott az ember, az idők alatt lépésről lépésre nyerte el teljesen. Egy nagy közösségnek csak egy kis százaléka válhatott beavatottá, mert egy szertartás alatt mindig csak egy ember válhatott beavatottá. Továbbá ez a hétnek, hónapnak vagy évnek csak egy bizonyos napján történhetett meg, amikor a jelöltek egy bizonyos kort elértek, illetve amikor a nem beavatottak kívül maradtak, vagy éppenséggel olyan tudatlan nézők voltak jelen, akik nem tudták, hogy mi történik a nyílt rítusok helyszínén. Amikor a közösségek egy nagy tömeggé nőttek, ahogyan azt dél-Európában a rohamos népességnövekedés miatt tették, akkor mindennek az lett az eredménye, hogy a dél-európai közösségekben a legtöbb ember számára a pogány vallás üzenete érthetetlenné vált. Csak a korai jégkorszakban szolgáltak a nyílt rituálék színházként, mint egy rejtélyes információközvetítés formája. Kellemes zene, csodás látvány, de mégis mi volt a cél? Ha a papok a misztériumok titkait a beavatatlanok elé tárták volna, csak azért, hogy megértsék, mégis mi történik a szemük előtt és érdeklődésüket megőrizzék, akkor ezzel az egész tapasztalatot és tudást tönkretették volna, ugyanis a megvilágosodás csak akkor jön el, ha a beavatottak számára a misztériumok tartalmai előzetesen ismeretlenek. Titokban tartották őket, másképp a szertartásoknak semmi értelmük nem lett volna.

Így a pogány vallás dél-Európa lakosságából csak egy kisebb rétegnek hozott hasznot, nem úgy, mint a szinte meghódítatlan észak-Európában. Ott a vallást az egyszerű ember érthetetlennek tartotta, s a rítusok túl felfoghatatlanok voltak számára ahhoz, hogy megértse, vagy hogy spirituális megvilágosodást hozzanak neki. Amikor a rómaiak a kereszténységet pár száz év múlva bevezették, mint vallást a középszerű tömegeknek, az addigra a pogány kultuszt elhanyagolt néptömeghez ért célba, így nem volt nehéz új híveket találni az új valláshoz. A kereszténység csak egyetlen szimbólumot, egyetlen istenséget és egyetlen megváltót ajánlott fel és mindez csak a gyengébb egyéniségűeknek volt elfogadható. „Térdelj a kereszt elé és fogadd el Jézus Krisztust, mint megváltódat és megmenekülsz!” Miért ne? Ebben az időben a pogány közösségek csak az elit köreiket engedték beférkőzni saját kultuszukba és a maradék tömegek alapvetően ki voltak zárva. A hátramaradottak miért nem léptek be egy kultuszba - mint pl. a kereszténység- ahol megmenekülhettek volna, vagy azonnal megmenekülést kaphattak volna? Sok ember bizonyára úgy gondolta, hogy az elkövetkezendő néhány száz évben a kereszténység úgyis elfoglalja egész dél-Európát. Dél-Európában a falvak azonban sokáig pogányok maradtak, hiszen a pogány kultusznak nem akadt annyi gondja a falvakon belül a nagy közösségekkel- illetőleg megjegyzem, hogy ez az elsődleges oka annak, hogy az európai vallást pogányságnak (paganizmusnak) nevezzük, hiszen a paganus szó latinul „falu lakót” jelent. A kereszténység először is a beavatatlan és tudatlan néptömegek vallása volt a nagyvárosokban.

Nyugat és közép-Európában volt a legjelentősebb a népességnövekedés, így ez a terület fejtette ki a legcsekélyebb ellenállást a kereszténységgel szemben, míg észak-Európa majdhogy csaknem egy meghódítatlan terület maradt. A viking időkben több milliónyi ember élt nyugat, közép, dél és kelet-Európában, de Skandináviának mindössze 250.000 lakója volt. Így maradt Skandinávia egy pogány társadalom, miközben Európa más részei kereszténnyé váltak. Mindenekelőtt tény, hogy az emberek kicsiny közösségekben éltek, ahol mindenki gyakorolhatta a pogány kultuszt és mindenki mélyen hozzátartozott. Skandinávia sohasem vált meghanyatlottá és nem adatott olyan közeg, melyen a kereszténység áthatolhatott volna.

Az eredménye mindennek az volt, hogy amint tudjuk észak-Európa a kereszténység kulturális és vallási imperializmusától minden eszközzel megvédte önmagát. Azonban egy fejlettebb hajózási technika és a halálmegvetés nem volt elég, amikor 250.000 skandinávval szemben több millió keresztény állt szemben. Mégis felgyújtották azt a néhány kolostort, mely ekkora már Skandináviában megépült, elnyomták vagy egyszerűen kiirtották a már ott levő keresztényeket és ez által hősi harcot vívtak 250 (!) éven át, mielőtt az ellenállás megtört és a skandinávok látszólag színlelve elfogadták a kereszténységet.

A pogányság nem szűnt meg, min vallás. A pogányság csupán hivatalos vallásként szűnt meg, mert ez nem a tömegeknek szánt vallás volt. Ez az egészséges közösségek vallása, amelyek csupán kevés egyedből állnak, akik harmóniában vannak a természettel. Az erősek, tiszták, szépek és egészségesek vallása, mely továbbra is az egyetlen becses vallás az ilyen emberek számára.

Ha a világ másik fele a kutyák vezérévé is válik a fogyasztói mánia, kapitalizmus, internacionalizmus és a júdeó-keresztény vallás miatt, nekünk mindez nem jelent semmit, mert a pogányok csalhatatlanul és erősként megmaradnak és saját egészséges, önellátó társadalmaikban a Földön tovább fognak élni. Semmi és senki nem tudja a mi kultúránkat és fajunkat tönkretenni, mert ha csak kevesen is maradnak vallásunk követőiből, akkor sem tudják gondolatainkat beszennyezni az ő ázsiai szennyükkel, ha közösségekben élünk, ahol mindenki beavatott a pogány misztériumok által. Ha nem engedjük, akkor nem is tudnak magukkal rántani minket az ő modern Sodoma és Gomorájuk szakadékába, melybe belezuhannak. A pogányok túl fogják élni a civilizáció bukását, mert nem vesznek részt benne és tiszták maradnak.

Varg "Lífþrasir" Vikernes
       (2005. 10. 12)

Pogányság: VIII. rész- Természetfeletti kiválasztódás

A pogányságot gyakran szociáldárvinista ideológiának hiszik, a természetes kiválasztódásra való tekintettel, de ez olyan messze van az igazságtól, amennyire csak lehet. Meglepődtél? Nos, nem kell ezen csodálkozni. Adj magadnak egy percet és gondold át az egészet: egy természetes kiválasztódás a legerősebbnek adja meg a túlélés lehetőségét, rendben, csakhogy ez tulajdonképpen csupán azt jelenti, hogy a legravaszabb képes túlélni. A vadállatok túlélnek, de nem fejlődnek, és nem azért mert ők bátrak, előkelőek és erősek lennének, hanem mert ők minden megtévesztő eszközt felhasználnak, ami csak a túléléshez a rendelkezésükre áll, mert ők –általánosan mondva- csak azt támadják meg, aki gyengébb náluk, illetőleg semmilyen empátiát, becsületet, kegyelmet, és szánalmat nem tanúsítanak. A büszke oroszlánok a leggyámoltalanabb, leggyengébb áldozatot ölik meg, ráadásul a hátuk mögül támadnak. A sasok zuhanórepülésben érkeznek az égből és felkészületlen, segítség nélküli kicsiny lényeket ölnek. Az oroszlánok lesből támadva vadásznak magányos zsákmányokra. A kígyók méreggel ölnek. Hol van a becsület mindebből? A vadállatok mind gyáva orgyilkosok, minden illem és tisztelet nélkül.

Ha ezt a természetes kiválasztódást az emberek világában működni engednénk, akkor kifejlődne az állat az emberben. A legravaszabbak a tetteik által túlélnek, jóllehet mindenki más árán, és a világ egy szörnyű állatokkal teli bolygóvá válna. Van egy bizonyos neve ezeknek a legravaszabb teremtményeknek köztünk: Pszichopatáknak hívjuk őket! Ők állati teremtmények, alsóbbrendű emberek, mert belőlük hiányoznak az isteni tulajdonságok és képességek, amik minket emberré tesznek és megkülönböztetnek az állatoktól.

Az ember egy paradox lény, részben földhöz kötött, részben isteni, mert amikor az istenek megteremtettek minket, akkor ezt a földi óriások legjobb véréből tették. Isteni megjelenést és szellemet adtak nekünk (vagy lelket, ha úgy tetszik), de az óriások természete még mindig a vérünkben van és ezt soha nem szabad elfelejtenünk. Elfogadhatjuk az óriástermészetünk hívását, a „Ktulus hívását”, és állatokká (azaz pszichopatákká)válhatunk, illetve követhetjük a szellem útmutatását is, hogy emberek maradhassunk és végül istenekké válhassunk. Ha az ember, a „legerősebb élhet csak túl” elv alapján kormányozza társadalmát, azzal az óriások törvényét vezeti be és ezáltal egyszerűen állattá válik.

A Skandináv Mitológia óva int minket attól, hogy Lokit (az intelligenciát) Odin (a szellem) segítsége nélkül dolgozni hagyjuk, ugyanis az a mi összeomlásunk lenne. Loki nem gonosz, vagy ehhez hasonló, de a szellem vezetése nélkül elpusztítaná a világot- mert az ő kíváncsi természetét kihívásnak tekinti („Balder valóban sebezhetetlen? Hmm… tegyük hát próbára!”)  és, mert nincs erkölcse (szelleme), ami őt vezethetné.

Őszinteség, bátorság, hűség, jóság, empátia, kegyelem és minden más, amit jónak és pozitívnak hívunk az valójában nem természetes, vagy mégjobb: természet feletti. Ezek isteni tulajdonságok és képességek, melyeket az istenektől kaptunk kölcsönbe, nem a természettől! Minden élő teremtmény, beleértve az állatokat is, isteni nyomokat rejt magában, mert mindegyikőjük az istenektől született, de a mi mitológiánk alapján csakis Jarl nemzetsége (az északi, illetve európai ember) birtokolja az alapot arra, hogy istenné váljon. A mi kötelességünk és elhatározásunk, hogy az isteneket győzelemre vigyük és, hogy garantáljuk, hogy az óriások veszítenek. Kötelességünk és elhatározásunk istenné válni. Jó, őszinte, hűséges,empatikus, bátor és erős nemesekké kell válnunk. Szükségünk van intelligenciára is természetesen, de nem csupasz intelligenciára önmagában.

Az idők kezdetétől megtanították az istenek az északi embereket, hogy hogyan kell élniük, hogy istenekké válhassanak és így a késő bronzkorig(illetve Skandináviában és észak-közép és észak-kelet Európában a vikingkorig) követtük ezeket a szabályokat és törvényeket. Sportversenyeket szerveztünk, mint az Olimpiai játékok, hogy a legjobb vérű férfiakat megtaláljuk és őket több asszonnyal (papnővel) házasodni hagyjuk, ezzel biztosítva, hogy a legjobb vér fog dominálni a törzsön belül, illetve tanítottuk a nemes embereket a vallási ceremóniákon és misztériumokon és elkülönítettük a pszichopatákat és gyengéket magunktól, ezáltal kiküszöbölve a romlott géneket, amivel egy rendszert alkottunk a faji tisztaságról, tehát nem engedtük, hogy alacsonyabb egyének velünk közösüljenek, így hát kihívó életet éltünk, hogy a gyengéket elválasszuk közülünk és így tovább. Mi – az európaiak- mind szőke, világos bőrű szép pogány népek voltunk kék vagy szürke szemmel.

Varg Vikernes

Pogányság: IX. rész – Az ősi demokrácia

Az ősi skandináv társadalom házakból (tehát családokból), törzsekből és nemzetekből állt. Az utóbbi (*nemzet*) „nagyobb törzsként” definiálható és kisebb törzsek szövetségéből jött létre.  Ez  a nagyobb törzs Norvégiában például több törzsön keresztül lett alapítva, mely számunkra (latin neveik alapján) Halogi (Adogit), Rani, Haroþi (Arothi), Rugi, Augandzi/Egdi, Raumi, Granni és Ragni néven ismertek. A kisebb törzsek voltaképpen a házak (*családok*) szövetségéből jöttek létre. A régi társadalom alapja egy közös eredet, származás volt, minek alapján az egyénnek legelőször családjához kellett hűségesnek lennie, majd csak ezt követően a kisebb, végül pedig a nagyobb törzshöz. Minél erősebb volt a vérszövetség, vérbeli kötelék, annál erősebb volt a hűség.

A férfiaknak mindig kötelező volt családjukkal, házukkal (illetőleg a törzsel, s a nagyobb, tehát össztörzsel) szövetségben lenni, de a nők kapcsolatba léphettek más házakkal, (családokkal) egy más családból származó férfival köttetett házasság révén.  Ezen okból kifolyólag (a késői ókorban) vált először szükségessé a családnevek használata, mely alapján a nő mindig férjének családi nevét vette fel, hiszen ezzel lépett be az asszony férjének családközösségébe. Egy férfi azonban soha nem lehetett tagja egy másik háznak (családnak); kivéve akkor, ha egy másik családközösség rabjává vált, ugyanis jobbágyként nem volt tiltott más családok tagjainak lenni. A jobbágyok csupán tulajdonnak számítottak, mint a haszonállatok.  Ha valaki jobbággyá vált, akkor egy törvényen kívül eső, jogokkal nem rendelkező személy vált belőle.  Nő nemű jobbágyok házasodhattak a ház urával, mint más asszonyok is, azonban ez esetben fillereknek (szeretőnek) nevezték őket, amely a másod osztályú nők egyfajta megnevezése volt. Minden egyes ilyen jellegű kapcsolatból származó gyermek jogos tagja volt a férj családközösségének (vagy legalábbis annak tekinthették).

A jobbágyok körülbelül 10%-át tették ki az ősi Skandinávia össztársadalmának, s a maradék embertömeg, pedig két csoportra oszlott; ők vagy nemesek vagy, szabad férfiak voltak. Egy nemes nem jelentett mást, mint, hogy „szabad férfi egy (öröklött) tulajdonnal. Ez volt minden, ami megkülönböztette őket a többi szabad férfitól. A nemes szó skandináv megfelelője az óðal szóbol ered. A skandináv nemes szó voltaképpen azonos a „óðal-birtokkal”, illetőleg a "óðal-ig" kifejezéssel is, s a nemesi osztály "óðalitást” is jelent.

Manapság Norvégiában elég csupán 20 éven át birtokolni egy földterületet (parasztudvart) ahhoz, hogy óðal, az-az tulajdonként megkaphassuk. Ám a pogány időkben egy ház (család, törzs) több generáción át birtokolt és vezetett egy ilyen birtokot, mielőtt ugyanezt megtehette. A család egy tagja először megszületett, házasodott, élt, majd mikor meghalt az ún. jó részen, (tehát a telek északi részében) lett eltemetve, majd ezt követően újjászületett (mint a ház, család újabb tagja), mielőtt a földbirtok, tehát az óðal el lett foglalva. Ennek az oka az volt, hogy ahhoz, hogy nemessé válhasson, a szabad embernek először az Istenekhez kellett felemeltetnie az ásamál (Istenek beszédje) eltanulása végett, majd ezt követően Istenné vagy Istennővé vált. A ház sírdombja a parasztudvar északi részén terült el, s ez egy kapu volt az Istenek birodalmába, s amíg ez a kapu nyitott volt, addig nem létezett semmilyen kapcsolat a Föld és ég között a telek ezen részén. Ha nem létezett ilyen kapcsolat, akkor az Istenek és Istennők nem tudtak beavatkozni az élők életébe, s, ha az Istenek nem tudták ezt megtenni, akkor az élők sem tudtak istenivé változni, emeltetni.

Skandináv nyelven a férj többek közt ektemannként („valódi férfi”) szerepel, s a múltban a feleség is ektetoneként (valódi nő) hivatott. Ez azért volt, így mert a nem házas nemes férfiak nem számítottak egész (valódi) embernek. Egy nemes férfi nem lehetett teljes, amíg nem lépett házasságra egy nővel, s ugyanez igaz volt fordítva is. A házasság egy beavatási rítus volt, mely a férfit istenivé emelte, mellyel a nő Freyjává, míg a férfi Freyré változott (természetesen ezt a misztériumot jól ismerjük Hamupipőke meséjéből). Ezért nevezzük Skandináviában még ma is a fensőséges, gazdag és a felső réteghez tartozó nőket fruenek, illetve Németországban, pedig Fraunak. Ma a frue és frau kifejezés egyaránt csak „nőt/asszonyt” jelent, mely megnevezés Freya nevéből származik (ősnorvégul Fraujar, ősgermánul Fraujaz). Ez egy cím volt, mellyel a nőket illették, hogy istenivé emeltessenek. Ezek a nők váltak Freyjává a Földön.

Így, tehát a pogány esküvői szertartás egy beavatási szertartás volt, mely az asszonyt istenivé emelte, ám ez csak akkor volt lehetséges, ha a ház (törzs, család), melybe beházasodott adlig volt (ez azt jelentette, hogy a család egy saját földbirtokon élt egy nyitott átjáróval az Istenekhez). A férfiaknak és nőknek szükségük volt a Földön egy átjáróra az Ásgarðrba (Trójának is nevezhetjük), hogy ez által felemeltessenek és istenivé válhassanak.

Ha mindezt tudjuk, akkor világossá válik számunkra, hogy a skandináv nemes, miért éppen diarként (Istenek) volt elnevezve, feltéve, ha férfi volt, s miért éppen disirnek (Istennők), ha nő volt, és, hogy az Isten az ő Istennőjét Freyját itt a Földön a mezőre vihette, s a mezei gyümölcsöket, terméseket megáldatta, ahogyan ez a történelmi feljegyzésekben olvasható.

Nos, ezzel a tudásanyaggal a fejünkben nem lehet nehéz megérteni, hogy miért csak a szabad családokból származó nemes házas férfiaknak volt megengedett, hogy a régi þingben (Parlament) ellenvetéssel, tiltakozással éljenek és szavazhassanak, illetve beszélhessenek. Csak a nemes férfiak voltak az isteni erőktől befolyásoltak, s csak a házas nemesi férfiak emeltettek istenivé. Csak ők voltak Istenek, így csak számukra volt megengedett, hogy a nemzet sorsát befolyásolhassák. Csak ők voltak valódi jó emberek.

A görögök ezt a rendszert demokráciának nevezték, mely „a nép uralkodását” jelentette. Ellenvethetjük, hogy nem mindenkinek volt joga szavazni a régi Skandináviában, így ez miatt nem lehetett ez igazi demokrácia. Még a mai modern ún. demokráciákban sem szavazhat mindenki, ám ennek ellenére demokráciának hívjuk őket. Napjainkban mindenki, aki 18. életévét betöltötte az szavazhat, de a többiek ki vannak zárva. Olyan személyek, akik fiatalabbak, mint 18 nem szavazhatnak, mert azt hisszük, hogy ők túl fiatalok, tapasztalatlanok, felelőtlenek, könnyen befolyásolhatóak, s alapjában véve elhibázottak és tudatlanok ahhoz, hogy tudják mi a legjobb a nemzetünknek. Ők túl szerények, képzetlenek ahhoz, hogy szavazhassanak. A pogány múltban azt gondolták, hogy az, aki nem emeltetett fel istenivé az képzetlen ahhoz, hogy szavazzon, ám ettől eltekintve az egész rendszer hasonló; mindkét rendszerben a népnek csak egy bizonyos részének megengedett a szavazat.

Amit a modern demokrácia oly lenézendően csinál, az elsősorban az a tény, hogy voltaképpen bárki szavazhat a hűségétől, származásától, törvénytisztelő mivoltától, intellektuális képességeitől, egészségétől és összességében a magatartástól eltekintve, csupán legalább 18 évesnek kell lennie. Nincsen semmilyen jellegű minőségi teszt, szűrő. Minden tönkrement drogdealernek, sorozatos erőszaktevőknek, szentségtelen pedofiloknak, szadistáknak, undorító homoszexuálisoknak, pénzsóvár  brókereknek, s minden más degenerált és kriminális egyénnek joga van szavazni társadalmainkban! Mohamedánok, zsidók, szabadkőművesek, keresztények, akiket egész Európa gyűlöl, s akik európai nemzeteinket és kultúránkat silánynak tekintik, meg van adva a szavazati jog! Abszolút együgyű személyeknek, akiknek fogalmuk nincsen arról, hogy mi az a kultúra meg van engedve, hogy szavazzanak! Idegeneknek, akik arra nem voltak képesek, hogy saját nemzetükkel foglalkozzanak és otthon maradjanak, joguk van ahhoz, hogy szavazzanak! Az egyetlen dolog, mely lehetővé teszik ezen személyek számára, hogy befolyásolhassák nemzetünket, az a 18 éves korhatár.

Az ősi demokrácia, azonban teljesen más, mert ott csak azoknak volt joguk szavazni, akiknek szoros és megbízható kapcsolatuk volt az országgal, melyben éltek. Csak olyanoknak, akik veszíthetnek, mikor a dolgok rossz irányba fordulnak volt megengedett, hogy szavazzanak. Olyanok, akiknek vérségi kapcsolatuk volt a nemzettel. Csak a nemes, jó, felvilágosult fiainknak volt megengedett a régi demokráciában választani.

Néhány nőt panaszkodni hallok az miatt, hogy csak a nemes férfiaknak volt megengedett, hogy szavazzanak, ám ekkor arra a tényre akarok rávilágítani, hogy férj és feleség egyetlen egyénként volt elkönyvelve. Ők ketten egy egységet alkottak. A nőtől elvárták, hogy befolyásolja a férjét, hogy tanácsokat adjon neki, s ezzel segítse a helyes döntések meghozatalában, ugyanúgy, mint Frigg és Saga a mítoszokban tették Odinnal való kapcsolatukban. Mindenképpen meg kell jegyezni, hogy egy férfi számára, aki nem volt házas nem volt megengedett, hogy szavazzon. A nőtlen férfiaknak nem csak azért volt tiltott szavazni, mert őket éretlennek és felelőtlennek tartották, hanem azért is, mert nem volt mellettük egy bölcs Freyja, aki tanácsokkal láthatta volna el őket. A férj a családját képviselte és mindkettejük nevében szavazott, tehát a saját nevében és a felesége nevében is. Ők együtt alkottak egy szavazatott, s a þingben a férj által voltak képviselve. „Egy család, egy szavazat”. Ha nincs feleség, nincs szavazat sem.

Egyébként a pogány társadalom másik részében, tehát a házban (családban, törzsben) nem volt demokrácia, mert, ahogy mindnyájan tudjuk, a gyerekeknek nem adhatunk jogot ahhoz, hogy tiltakozzanak, szavazzanak, vagy, hogy egyáltalán beleszólhassanak abba, amit a család tesz. Természetesen, ha idősebbek és bölcsebbek, akkor adhatnak tanácsot, ám a családfőé az utolsó szó.

A demokrácia csak akkor működik igazán, ha csak a házas nemes férfiaknak van vétó ls szavazati joguk, ahogyan ez az ősi demokráciában is volt. Ha másoknak is meg van engedve a szólás joga, akkor ez egy iszonyatos csőcselék által vezérelt hatalomhoz ( „a csőcselék uralma”) vezet, mint ez az ún. mai demokráciákban is látható.

Lábjegyzetek:

1. Hålogaland lakhelyei a következők: (Trøndelagot is beleértve) Møre/Haflon (Avalon!), Hordaland, Rogaland, Agder, Romerike, Grenafylke, és Ragnariki (a mai Bohuslän Svédországban)
2.  A régi jogrendszerben egy tehén is többet ért, mint egy jobbágy. Ha valaki másnak a tehenét megölte, annak nagyobb bírságot kellett fizetnie, mintha valaki másnak a jobbágyát ölte volna meg.
3. Csupán apró különbségek adódnak a norvég, dán és svéd nyelv között és én mindegyikről egyetlen nyelvként beszélek a puszta egyszerűség miatt.
4. Tudomásom szerint Norvégia az egyetlen ország, mely még mindig a régi óðal törvényt használja, azonban e törvény ugyanezen módon volt elterjedve egész Európában, de a germén nyelvű teületeken mindenképpen ez volt szokásban.
5. Ezért mondjuk Skandináviában, hogy a dolgok északi és alsó irányban haladnak (nord og ned), ha rosszul alakulnak a dolgok. Északra és lentre más szavakkal azt jelenti, hogy egyenesen a sírba (és természetesen Helhez) (*Tehát Hel Istennő birodalmába*).
6. Úgy érzem, hogy teljesen érthetővé tettem, hogy az „Isten” szó (*Gott-németül*) (angolul God) jót (*németül gut, angolul good*) jelent és, hogy egyszerűen a „jó” szóból származik. Az „Isten” és „jó” szavak voltaképpen ugyanazt jelentik.

Varg Vikernes
(2005 januárja és 2006 februárja)

Pogányság: X. rész – A vallás eredete és célja

Az ember egy paradox teremtmény, folyamatos széthúzásban él testi ösztöneink és szellemünk akarata között. Ha testi szükségleteink kielégítetlenek maradnak, akkor egyszerűen éhen vagy szomjan halunk, sőt az alvás hiányában és kimúlhatunk, és soha többé nem tudjuk magunkat reprodukálni. Azonban, ha a testi ösztöneink túl erőssé válnak, akkor például halálra zabálhatjuk magunkat és ez által saját magunk áldozatává válunk és meghalunk. Ha az ember nem fejleszti szellemét és nem nyomja el valamilyen szinten ösztöneit, akkor egy embertelen lénnyé változik, mely teljes egészében testi szükségleteinek és tetteinek követőjévé válik. Nem fog tovább fejlődni és ahelyett, hogy jobb emberi lénnyé válna, inkább állattá fejlődik.

Heimdall a Rígr (szabályozó) nevet használva körülbelül 80.000 évvel ezelőtt fejezte be Jarl népének (gróf) teremtését a kőkorszakban, mely az északi (európai) népeknek felel meg a legtisztább fajként, mindezzel egy olyan emberi fajt hozott létre, melynek megadatott a lehetőség, hogy istenné váljon, így hát mellettük maradt, hogy tanítsa őket. Az első dolog, amit Jarl népének megtanított a gondolatok és rítusok rendszere volt, azzal a szándékkal, hogy képessé tegye őket istenné válni. Ez a rendszer nem más, mint amit mi ma európai vallásként, más néven pogányságként ismerünk.

A misztériumok, a nagy ünnepek, a hét napos hét és minden más egyéb pogány tradíció arra volt tervezve, hogy az embereket tökéletesebbé tegye. Minden szabály és megszorítás amit az emberek a vallás alapján felállítottak, azt mutatta, hogy életünk fizikai szükségleteit nem hagytuk dominálni. A nagy ünnepek és misztériumok célja nem volt más, mint „izgalmat kelteni”, ezáltal a testet és a szellemet egy meghatározott időre felserkenteni. Ez az irracionális sokk nagyon fontos számunkra, hogy előre mozdítsuk, jobbá tegyük magunkat. Egy állandó tökéletes egyensúly csak stagnáláshoz (tespedéshez) vezet. Ezért voltak tele a pogány nagy ünnepek evéssel, ivással, zenével, (házasságon belüli) szexszel, tánccal, tűzzel, és ezáltal a misztériumok gyakran igencsak „meghökkentő” érzelmi tapasztalatokról adtak számot. De az ünnepek és a misztériumok után a tökéletes egyensúlyt ismét vissza kell állítanunk és a vezető szerepet ismét a szellemünk kezébe kell adnunk, ezáltal a normális életbe is vissza kell zökkennünk, más különben degenerálódni kezdünk.

Ahhoz, hogy megértsük az ember szükségleteit, meg kell ismerünk és értenünk az emberi testet a hozzá tartozó különböző részekkel együtt. Ők a következők (idézve a „Varázslat és mitológia a régi Skandináviában”-ból): „lík” (test, holttest, árnyék), „várðr” ( őrző, életerő), „ham” ( tükörkép, lelki állapot és emlékezet), „hugr” (szellem, lélek), és „ánd” (lélegzet, gondolat, szellem). Lík a fizikai test és ez által a Vánokkal van összeköttetésben. A kőszikláktól az emberekig mindennek van egy Lík-je, (Teste). Várðr az éteri test és, mint minden immateriális lény az Ázokkal van kapcsolatban.Várðr az életerő, mely az életet őrzi és életben tart minket. A növényektől az emberekig mindenkinek van egy várðr-ja, (éltető ereje). Ezen életerő nélkül mindnyájan meghalnánk, és testünk holttá válna. Hamr az asztrális test. Ő a tudat és az ismétlés általi tanulás képessége. Az állatoktól az emberekig mindenkinek van egy Hamr-ja. Hamr nélkül az eszméletlenség állapotába zuhannánk és olyanok lennénk, mint a növények. Hugr a szellemi test. Ő a tudás elsajátításáért és a megtanult dolgok használatáért felelős. Hugr nélkül mindent, amit megtanulunk, azonnal elfelejtenénk és olyanok lennénk, akárcsak az állatok. Csak az emberek rendelkeznek hugr-ral. Az utolsó testrész ánd. Ő mindez eddigieken áthatol, de csak a beavatott emberi lények képesek bármilyen kapcsolatba is lépni ezzel a szellemmel – és nekik Sleipnirbe kell utazniuk a trójai falón át az Istenek birodalmába, hogy a rúnákat (titkokat) eltanulják. Líknek fizikai törődésre van szüksége a túléléshez, mint edzésre, ételre, italra, és nyugalomra is. Várðrnak melegre, alvásra, örömre és igazi szerelemre van szüksége, de ugyanígy hidegre, gyászra, félelemre, izgalomra és negatív érzésekre. Hamrnak kreatív megmutatkozásra, zenére, művészetre és álmokra és ugyanígy hallgatásra (csendre), nyugalomra és ürességre. Hugrnak szellemi kihívások, tréning, hosszú és rövidtávú emlékezet, koncentráció, logikai képességek gyakorlása, és szellemi nyugalom szükségeltetik. Ándnak mély értelem, hosszantartó aktivitás, egy kiemelkedő egyéni látásvilág, illetve halál megvetés és kíméletlenség is dukál. A fentiek ismeretében kijelenthetem, hogy ez a régi skandináv rendszer, az úgynevezett „szükséglet piramis” Masslow által könnyen helyettesíthető lenne.

A pogányság az emberiség evolúciójának szolgálatára lett tervezve, így e vallás minden misztériuma és nagyobb ünnepe jól átgondoltnak tekinthető. Ez nem csak egy békeszerető vallás, mert a harc fontosságát felismeri, de nem is egy háború szerető vallás, mert a béke fontosságát is ugyanígy elismeri. Ehelyett ez egy vallás, mely a béke és háború fogalmát egyaránt magába foglalja a maga idejében. Ahhoz, hogy jobbá váljunk, ébernek kell lennünk, de aludnunk is kell, tehát mindkettőre szükségünk van, mint napfény és eső, fény és sötétség, s így tovább. Csak a napfényt, a fényt és örömet elfogadni, ahogy a legtöbb mai vallás teszi nem más, mint egyszerű bolondság.

A megszorítások, melyeket az emberek a pogányság által kiszabni fognak az nem valakinek a szabadságunk korlátozását célzó kívánsága, hanem valami ehhez hasonló kezdeményezés. Ezen megszorítások azért vannak, mert szükségesek számunkra, hogy végül istenekké válhassunk és alapjában véve istenekké is válunk. A pogányság egyszerűen egy útmutatás ahhoz, hogy ezt a célt elérjük, egy útmutató az északi embereknek, mely megmutatja, hogy a kezdetektől az istenektől valók vagyunk, és nekünk hozzájuk kell tartoznunk, egyetértésben mindezzel.

Varg "A Költő" Vikernes
          (2006. 02. 18)

(2006. 02. 27.)